HáromEsernyő(Dal)

 
[Verse 1]
Három ernyőt itt hagytál nálam,
Mind ugyanaz a kék.
A folyosón dőlnek némán,
Mintha várnának még.
Egynek hajlik a nyele,
Egyen furcsa a folt,
Egy még halkan azt súgja:
Veled ázott volt.

[Chorus]
Miért hagytad itt a régi ernyőidet,
Őrzik az ajtóm, mintha még mi lennénk ketten.
Kék kis katonák,
Féltékeny csendben,
Helyet tartanak
A hiányodnak bennem.
Mondom, jól vagyok már,
Sőt, jobb lett,
De még mindig az időjárást
Figyelem — az ernyőidért.

[Verse 2]
Kölcsönadom a szomszédnak,
Túl gyorsan hozza vissza.
Azt mondja: „furcsán szerencsés”,
Én csak nevetek rajta.
Legyintek, hagyom,
Úgy teszek: mindegy már.
Az új barátoknak mondom:
„Van még pár.”
[low register] 
De ahányszor egy elmegy innen,
Mintha belőled veszne kár.

[Chorus]
Miért hagytad itt a régi ernyőidet,
Őrzik az ajtóm, mintha még mi lennénk ketten.
Kék kis katonák,
Féltékeny csendben,
Helyet tartanak
A hiányodnak bennem.
Mondom, jól vagyok már,
Sőt, jobb lett,
De még mindig az időjárást
Figyelem — az ernyőidért.

[Bridge]
Egyszer tiszta lesz az ég hetekre,
Nap süt az utcára, száraz a beton.
Állok a folyosón,
Kulcs a kezemben,
Felveszek egyet —
De nem dobom el.
Még nem.
Nem ma.

[Chorus]
Miért hagytad itt a régi ernyőidet,
Őrzik az ajtóm, mintha még mi lennénk ketten.
Kék kis katonák,
Féltékeny csendben,
Helyet tartanak
A hiányodnak bennem.
Mondom, jól vagyok már,
Sőt, jobb lett,
De még mindig az időjárást
Figyelem — az ernyőidért.

Dalszöveg(A):

[Verse 1]
You left three umbrellas
All the same shade of blue
Leaning in my hallway
Like they’re waiting for you
One with a bent handle
One with a mystery stain
One that still smells faintly
Like you caught in the rain
 
[Chorus]
Why’d you leave your leftover umbrellas
Guarding my door like we’re still a pair
Little blue soldiers
Silent and jealous
Saving a place for the ghost of you there
I keep saying I’m fine
I’m better
But I still check the weather
For your leftover umbrellas
 
[Verse 2]
I lend one to neighbors
They bring it back too fast
Say it feels “weirdly lucky”
I just laugh
Let it pass
I tell all my new friends
“Take one
I’ve got a few”
[low vocal register] But each time one goes walking
Feels like losing more of you

[Chorus]
Why’d you leave your leftover umbrellas
Guarding my door like we’re still a pair
Little blue soldiers
Silent and jealous
Saving a place for the ghost of you there
I keep saying I’m fine
I’m better
But I still check the weather
For your leftover umbrellas
 
[Bridge]
One day the forecast clears for weeks
Sun on the street
Dry concrete
I stand in the hall
Hand on the door
Pick one up
Can’t throw it away
Not yet
Not today
 
[Chorus]
Why’d you leave your leftover umbrellas
Guarding my door like we’re still a pair
Little blue soldiers
Silent and jealous
Saving a place for the ghost of you there
I keep saying I’m fine
I’m better
But I still check the weather
For your leftover umbrellas



A központosítás


Ülök, a munka gránitköve kalapom,
s a hideg feladatokat melegítem,
ahogy a záró pontokat nyomom.

Amíg a huncut vesszők ragadnak
őket meg nem illető helyre,
mátrix lektor ad pirosító pofonokat.

A szomorúsággal kezdődő zárójelek
tartalma telik okossággal,
azért édes mosollyal ér véget.

Ha kettőspont lenne morc menyecske
és pontosvessző facér fiú,
e frigyből sajna, egy szó sem születne.

Az égre írom


Az égre írom ezt a pár sort,
hogy szép legyen e lapos este,
amíg olvassák a galambok,
addig semmi sincsen veszve.

Csak egy makacs cédrus álmai
karcolják össze-vissza az eget
nem dideregnek deres ágai,
tavaszt képzel, rügyfakadó heget.

A szoba ablak tárva nyitva,
kint több emelet gravitáció,
betódul a lég, gén-módosítva,
hévvel fűtött asszimiláció.


Fekete lyukban


Tántorgó fakó háttérnek támaszkodom,
ebben az óriási centrifugában,
a Nap melege magába szív, tudom.

A bútorok azok otthonuktól elszakított fák,
rabszolgaságra ítélt tanúi,
avíttságukban a természetet illatozzák.

A parányi tudásom durva lópokróc,
mely vörösre cserzi agyamat,
mely haszonra sem méltó izzó kanóc.

Bolygónkat kinőttük, ezért ügetünk szanaszét
más élő-holt bolygókat kutatva,
a föld a tiéd is, te se engedd el a kezét.

Csak a gigantikus fizika foghat ki rajtam,
pedig készültem, volt tanítóm,
a bölcsesség semmit sem ér, a fekete lyukban.


Hideg van


Valaki, mintha messziről kiáltaná neved,
de csak üres tér visszhangzik benned,
aztán a néma hangszer vesz levegőt,
bezárja a gitártokot, a disznóbőrt.
Vélsz hallani egy vidéki hangot?
pultos zár rácsot, mint Mandingot,
ahogy gombokat sorra nyomja
sziréna száraz aksit, kérőn kiáltja.
Mindettől távol vagy és mégis ott,
hiába nyakadon kilónyi kabátod,
fürkészve az égboltról verődő
csillagok nászát, ahogy ismétlődő
néma ritmusra haldokol fényük,
nekik épp mulatság a tűnő éltük.

Kezeden a bőrt hasító hideg,
ahogy szalonnát szeli hentesed,
átengeded magad a szélnek
nincs akadály, ahogy levegőnek,
bacilusnak, méregnek sem a rács,
a zaj felé törsz, legyen elég kalács.
Lassan emészt az életben maradás,
lassan puhulsz, lassú vétel az adás.
Korommal ír melegedés az égre,
kémények doktora pöfékel végre
ő a vidám felhők fekete festője,
néha maszatol, ha nincs szeretője.
Mind aláhull a felesleg, mint egy ének,
nem dúr, csak moll, puha zengő fészek.

Első vasárnap


A gyertyaöntő keze munkája
ad fényt az advent asztalára,
a láng előbb mostoha, gyenge
csecsemő megtört mosolya,
majd körbe nyaldosva
a szobát keringőre hívja,
táncol a fény a falon,
kacsintanak ősök képeken,
de a láng színe nem a türelem,
felnő a feladathoz s hanyagul
mindent körbe nyaldos,
egyedül is király, de a kordában
enélkül mindent megfogna magának.
Jövő héten társával lesz párban,
a háziasszony oltja majd el,
kívánva jó egészséget magában.

A gyújtogató


Lángok ölelnek emléket,
ahogy a repedezett tarlón fekszik
a büszke kukoricaszár, mint anya,

ki gyermekét megszülte
és ég a gyermekágyi lázba.
Égő máglya az emlékezet,

és parazsában sül a tény
rákövesedve a napfényre.
Meglett férfi-ember a múlt,

bölcs követe emlék estéknek
frakkját szegre akasztja majd,
ha már senkit meg nem ismernek.

A bútorok csak hajaznak fára
papírból is erdőnyi illat bólogat,
pedig csak a gyufa számlája.

Napfelkelte


A sötétből még egy óra
a pupillán csírázó türelem
sötétségből még egy óra
s telik fénnyel könny helye
a Nap nem siet s nem késik
átölel fénye néma harangokat
mielőtt azok szólnának hozzá
a Nap nem siet s nem késik
átölel fénye földeknek jaj'-át
s zavart szemtanúvá válva
kedvet ontana zöld színű szárba
szürke felhőkre varázsol
fehér fodros reppenő szárnyat
ablak tanúk csillogtatják
gőgjüket ezer csillogó bájra
csakis más tollával ékítve
kedvet ontana zöld színű szárba
lassítva az idő talán megáll ma
sikerre ítélt vágyra válva
tündöklő utolsó fényében
lassítva az idő talán megáll ma
szívbe oltott szeretőnyi táncra


Erjedő lében


Látod a távoli fényben az álmot,
nem múlik érdekek fényében átkod,
jól lehet más bőrébe belebújni,
ha szeméből nem a bánat könny hullik.

Száradó szememet nehéz lehunyni,
álmomat tudja mély sötétbe húzni,
Reggeli remény, napsugár a fénye,
hol a szerelem, ha fájás a kénye.

Távoli álmok, ez lenne a vége,
tűzre kéne tenni, mert tűnik fénye,
jó szerencse ritka, csak néha jön be,
keservé erjedt a szedett cseresznye.

Halálcsináló...


Elindul mély éjszakába a lány,
kötényébe rejtve romlott titkát
s fejében vészjósló gondolatát,
benne tüzel kétes sötét ármány.

Egy házhoz ér, hol sok a lámpa,
család visong ott, benne sok gyermek
ablak vidám fénye kacsint rá egyet,
de nem enyhül belül tüze, a dráma.

Hol is menjen be, az ajtón talán,
s ha nyitva van, azzal végezzen,
ki hagyta őt így félbe, terhesen,
vagy bosszúját töltse ki párján?

Kés, egyik kézben másik a hasán,
benéz az ablak résen s hallgat,
nem döntött még, mit is akarhat
sorsokkal tenni, ezen éjszakán.

Hideg a penge, melegre vágyó,
pihen a bőrön beszélget éle,
mintha erre szolgálna a féme,
csöppenő vérrel, fegyverré váló.

Nem hiszünk


Az idő rabjaként, fény hálójában
árnyékunk a porhanyós emlék,
s mindent eladunk mielőtt kérnék.

Árnyékból szőtt ős-ideológiák
éhgyomorra agysejtet habzsol,
eszmélünk, csak testünk karcol.

Mindenkit megfeszítenek
a saját keresztjére régen,
nem hiszünk, csak vakít a szégyen.


A* falak ledőlnek egyszer...(Dal)


A repedések mindig boldogok,
mint lánctól szabadult eb, ha elég konok,
szabadulva a kötődéstől a sarokkal,
szája széle felszalad véges mosollyal.
s ha a repedésen bejön egy kis fény,
tudod, nem lesz ebből leány-regény.

Aztán a fényben szálló porlények
lepik el a szellős helyiséget,
reptükben bombázzák a bentlakót,
legyen bogár, egér, vagy behemót,
ráülnek a régi bútorra, tükörre
s antikolnak minden látványt örökre.

Táguló résen hiába tágul az erő,
jön az ég és vele az eső,
mint a tapsoló színházi tömeg,
ver falat, mint nézők a tenyerüket,
e hangzavarban fel sem tűnik
mikor mész alól a tégla előbújik.

Majd a csend jön és a békében,
tavasz gyomjai megsarjadnak
azon a falon, hol a kereszt volt,
imákra pillantások helye landolt
felé és segített a mormolt ige,
sose gondoltak ennél is nélküle.

Majd a csend után váratlan,
felzokog a ház, az ártatlan,
mert a házak mindig sírnak,
amíg épül a fájdalmat belé rakják
a tégla koccan, deszka, szög, kalapács,
mindig az volt, körbezárt zaj-nyaláb.

Aztán a zajban jön a végső csend,
ahogy omlanak a falak a föld reng,
dől aminek dőlni kell, marad ami nem,
a test egésze hiába marad épen,
mert mit ér a test ha a szív szakad,
fugából vérző, eltávozó lélek-salak.

A porfelhő alól előbújik a csend,
nyugovóra tért, nem fáj, többé már nem.


Dalszövege:


A repedések mindig boldogok, 
Mint lánctól szabadult eb, elég konok . 
Szabadult a kötődéstől, a saroktól, 
Szája széle felszalad véges mosollyal. 
És ha a résen bejön egy kis fény, 
Tudod, nem lesz édes lány-regény. 
A fényben szálló porcica, por-lény, 
Bombázza a szellős helyiséget. 
Ráül a régi bútorra, a tükörre, 
Antikol minden látványt örökre.


Repedések boldogsága, szívünkön átfutó fény 
Falaink omlanak, ez nem leány-regény 
Tágul a rés, jön az ég és vele az eső 
Mi maradhat testből, ha a szív szakad? 
Fugából vérző, eltávozó léleksalak. 
Jön a végső csend... nyugovóra tér.


Táguló résen hiába tágul az erő, 
Jön az ég és vele a zúduló eső. 
Mint a tapsoló színházi tömeg, 
Veri a falat, mint nézők a tenyerüket. 
E hangzavarban fel sem tűnik, 
Mikor mész alól a fuga előbújik. 
Aztán a csend jön, a békében, 
Tavaszi gyomok megsarjadnak, 
Azon a falon, hol a kereszt volt, 
Imákra pillantások helye landolt.


Repedések boldogsága, szívünkön átfutó fény 
Falaink omlanak, ez nem leány-regény 
Tágul a rés, jön az ég és vele az eső 
Mi marad a testből, ha a szív szakad? 
Fugából vérző, eltávozó léleksalak. 
Jön a végső csend... nyugovóra tér.

Majd a csend után váratlan, felzokog a ház, az ártatlan. 
Mert a házak mindig sírnak, 
Amíg épül, a fájdalmat belé rakják. 
Tégla, deszka, szög, kalapács, 
Mindig az volt: körbezárt zaj-nyaláb. 
Aztán a zajban jön a végső csend, 
Dől, aminek dőlni kell, a föld reng...


A test hiába marad épen, 
Mert mit ér a test, ha a szív szakad? 
Fugából vérző, eltávozó léleksalak. 
A porfelhő alól előbújik a csend... 
Nyugovóra tért. 
Nem fáj. 
Többé már nem.
Nyugovóra tért. 
Nyugovóra tért. 
Nem fáj. 
Többé már nem.




Sepreget a szél


A szél sepreget odakint,
rügy illatú ruhája idegent
simogatva lágyan ring,
tavasz anyja varrta neki,
felhők selyméből habos
szalagot kötött derekára.
Rossz hírek pofonjaitól veres
bőröket, azzal nyugtat meg.

Fasor, - mint bogas gondolat -
az illatok felé bólogat,
s a szellő minden levelet
lágyabb módján megszeret,
néha ráncigálva ébreszt
lassan pattanó pihenő rügyet,
majd kissé megáll az emelet
repedezett erkély falán.

Így kotorja a szemetet,
hol Sára néne portáján
nem keresve neki jobb helyet,
eléje ver hangyányi hegyet,
hol a morgó szomszédnak
ad okot szitok szeszélynek,
az cirok-ízű fanyelével
szórja szét újra a szélnek.

Egri borkóstoló (Dal)



Még fenn a nap, bent tégla színű hangulat,
ahogy feltör a tölgyfa-hordó illatú est.
Áttetsző ablak itt a boros pohár és asztalt
borító abroszra a bikavér köröket fest.

Beterít a zene, pattogó konga a lélegzet,
a ritmus ujjával dobol mellkasodon.
Kisérti korom-szín asztal a végtelent,
hol mindig asztalfőn ül a vígadalom.

Rozé ezer édes csókjától vörös ajkadon
- boltív alatt, ahogy hordóban borok -
szól a dal, múltat idéz retro dallamon,
ölel, érlel, tárol, tüzes ízű hangulatot.


DALSZÖVEG:

Még fenn a Nap, de a falak téglavörös sötétje vár,
A deszkákon a tölgyfa-hordó illata, egy vad, régi láz.
A pohár átlátszó méreg, benne izzik a lélek-festék,
Bikavér-körök az abroszon, az élet nyomai égetnek!

[Chorus]
A zene beborít, mint egy hirtelen vihar,
A konga szívverése az én harcom, Pattogó tűz!

[Chorus]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[2. versszak]
Boltív alatt alszik a bor, de a kéj ébreszt,
Retro dallam szaggatja szét, amit a Csend elereszt.
A ritmus egy ököl, ami újra és újra lecsap a Csontra,
Török tükrök, régi tettek, mind a sötét palack alja!

[Chorus]
A zene beborít, mint egy hirtelen vihar,
A konga szívverése a mi harcunk, Pattogó tűz!

[Chorus]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[Bridge][guitar solo]
Ölel, érlel, tárol – a Lelkemet bezárja egy pince.
De a bikavér forr a vérben, töröm láncait, nincs kincse!
[Gitárszóló - Hosszú, torz, tüzes!]

[Refrén]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[Chorus][guitar solo]
Tüzes ízű hangulat!
[Hangulat...]
Éget!
[male vocals, male songs]
[male vocals, male songs][guitar solo]
Még fenn a Nap, de a falak téglavörös sötétje vár,
A deszkákon a tölgyfa-hordó illata, egy vad, régi láz.
A pohár átlátszó méreg, benne izzik a lélek-festék,
Bikavér-körök az abroszon, az élet nyomai égetnek!

[Chorus]
A zene beborít, mint egy hirtelen vihar,
A konga szívverése az én harcom, Pattogó tűz!

[Chorus]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[2. versszak]
Boltív alatt alszik a bor, de a kéj ébreszt,
Retro dallam szaggatja szét, amit a Csend elereszt.
A ritmus egy ököl, ami újra és újra lecsap a Csontra,
Török tükrök, régi tettek, mind a sötét palack alja!

[Chorus]
A zene beborít, mint egy hirtelen vihar,
A konga szívverése a mi harcunk, Pattogó tűz!

[Chorus]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[Bridge][guitar solo]
Ölel, érlel, tárol – a Lelkemet bezárja egy pince.
De a bikavér forr a vérben, töröm láncait, nincs kincse!
[Gitárszóló - Hosszú, torz, tüzes!]

[Refrén]
Korom-szín asztalon a végtelen kísértése ül,
Ez a hely, hol a Vígadalom örökké asztalfőre feszül!
Rozé édes csókjai lángja vörös a szájakon,
Ez a dal a Múlt tüze, ami dörömböl a mellkason!
És hordóban érlelődik az örök lázadás, a tüzes ízű hangulat!

[Chorus][guitar solo]
Tüzes ízű hangulat!
[Hangulat...]
Éget!

Ökörnyál


Mint réten az ökörnyálat, sorsunkat
fújja a hevesen csapkodó pillanat,
vajúdunk egy napot, aztán újabbat.

Siratunk 365 kisdedet
s vele temetjük az induló évet,
míg a nap súlya egyre kisebb lesz.


Mi helyett?


Optimista rágcsálók kelnek útra
az unortodox sáros-aknák mezejéről,
De a korrupt pénztáraknál
Rovás-csapdába esve, hogy egybe olvadt
terroristaként terv-vé sercenjenek.

Krematórium szagú büszkeség
ragadja meg, a még felcsillanó
életjelet, hogy aztán nyugodjon
a hely kapujában, amelynek címe
évezredek óta ; Feltámadunk!

Mert erre születtek már eleve.

Terrorveszély


Már senki nem tudja, milyen meleg
az alföldi kopár szík sarja,
mindenki betonban sül, mezítláb
már egy dolgozó sem jár arra,
csak a műholdat követve
flangálnak gps droid traktorok,
az árokban programozó alszik,
nincs veszélyben, ha jól dolgozott.
Az olaj sem nyugszik kissé,
bár számolják azt hordóban
vezetéken megy távol, s oda,
hol a pénz még meg van osztva.
A gazda egyke mindenfelé,
a szegény egyre több millió,
fegyvere egy van csak
a terror, a buta s elborzasztó.

Cunami szavak


Nocsak, cunami szavak nyelik el
a közhelyes gondolatokat,
a víz veri ajtónkat és vakablakok
fényében fürdik a szolgalélek,
a forradalmár fotelba ragadt
s ujjait masszírozza fényes üveg,
ahogy felszippantja az elme
bódító ellenességet bujtó hadat,
talán fegyvert fogna, ha lenne
célja változni, változtatni,
ehelyett okosabbnak hiszi magát,
s szidja az öregek tanácsát.
Generációs válság van
nem gazdasági, hogy a deáktól
tanuljon a drágán végzett tanár.
Diplomák számával hatványosan
csökken a tekintély forgács,
és az intelligencia marad árván.


Vígan dalolva


A sötét estén a lámpaoszlopok,
mint hangjegyek szára
lustán lógnak a csillagokról.

Néma zenével köszönnek
a megállók között sétáló
otthon melegére vágyóknak.

Az otthon violinkulcsa,
ahonnan reggel indul
ez a népi, napi szimfónia.

Csendül a dal virágvasárnapon,
hogy vígan dalolva húzzák
együtt, a szabadságot szolgaláncon.

Egy emberöltő


Egy régi bútoron a zöld festék
alól, repedezve bújik elő az emlék
fehér, sárga foszlányként mocorog,
mint fényre nyíló téli tulipán szirmok,
ifjonti színe vetül így a fényre,
s dacos derűje, puha lágy lénye.

Ahogy rég, ma is pompás darab,
éle még ma is felsérti a falat,
kissé lóg a kulcs a kopott zárban,
csendes csikorgása benne az árban,
bár rég nem veszkődik e fémmel
fás lazulása rögzült  a festékkel,

melyet a korok kentek rá divatos
padlizsán piros, lószőr csíkos
ecset szálaival nemesítve.
Hogy titkos fiókját se veszítse
emlékezetből néha reccsent egy szót
pár éles hangú hencegő riadót.

Régen dicsérték szépségét, nem hitt
benne, később már tudta azt. amit
más titkon tisztelt, kimódolt alakját
kezek serdült hitben hagyva simogatták,
hogy lassan elérje azt a kort itt;
Már lélekből ragyog, hiába avitt.


A béke hangverseny


Szélcsend perc, vitorlázunk s talpunk alatt
múltat szárít idő, mint fagy a sarat,
markunkba szorítjuk a jó rendet,
vég-sikolyon érlel a háború csendet.

Mosoly örvénye öli meg a viccet,
emberi álarc esik éllel lentebb,
hogy fogatlan nyugdíjjal fizessen,
hasztalan munkára kötbér lehessen.

A tető ragyogva arany-vízköpőt
présel kelet felé, mint tekintet őrzőt,
falakból folyik felénk ima rácsa,
egyszer kitör, mint a hamis brácsa.

A föld a régi, rokkanva is nyomja
az életadó újra-kezdés súlya,
program-kódja saját véres írja
régen, egy jós jól meg is írta.

A koponyát talán kitölti az agy,
benne több a vér, mint a gondolat,
csak gyűrött tekervények zsúfolt zsúrja,
a végül sejtenként pendül egy-húrra.

Talány-burok az örök, mint az éj,
mint a fényekre vágyó vak kötelék,
a csúf is szép lesz, a buta okos,
ha bezúzza burkát háborús fokos.

Özvegy fák tanulnak vasfegyelmet,
a gyász-gyommal szimbiózisba kelnek,
bánattal növesztik ős-férgeiket,
hogy emésszen a föld gyűrűtlen kérget.

Csíkos fénnyel fest estet a hosszú Hold,
kék tengeréből ezernyi mocskot old,
s rábeszéli az éjjelt a fagy-fogságra
örök nyertese a forrongó fényága.

A holnap új tegnapelőttet teremt,
hisz a Nap, a Hold ugyanott jelent,
nem csodálkozik, ugyanoda lejt,
ha füstöt lát, neki csak egy henna jel.






Januári kép


Szemtelenül szórja a havat a szél,
arcokra pirosítja filléreit gazdag tél,
az emberek léptei graffitit pingálnak
a kopott, városi, repedezett járdákra.

Szürke felhő mögé bújik kacagás,
heves hideggel adja a ráadást,
páncélba bújt az út-menti pocsolya,
ahol szomjas galambok topognak.

Egy városi kép, mely hideg, hófehér,
a természet piktora alamizsnát remél,
jégcsap sípjain hiába muzsikál,
menekül a dolog is, napsütésre vár.

Mindennapi csodák(Dal)


Az ég kútjába hullik a pillantás,
dacolja a fény sudár vesszejét,
meredt szemmel korbácsolja
a szőrös-színű távolság fenekét.


Az idő boltívet ragaszt a látvány
anyaggá váló végtelen végére,
előbb csak csodálat, majd egyszeri
változatlanná növő örök-enyészet
degradálja szokványossá a szépet.


Mindennapi csodák mellett élve,
szürkébe múlik eged... s lázad végleg.


A távolság tudatos törvénye a vágy,
kipenderít az elmúlásra lehetetlen
színes világra, hol vak is mindent lát.
Ikercsillag mágnes-fénye nem enged...
csak ragyog, hevít szobányi szerelem.


Mindennapi csodák mellett élve,
szürkébe múlik eged... s lázad végleg.



Dalszövege:

Az ég kútjába hullik a pillantás
Dalolja a fény-sugár veszélyét
Meredt szemmel korbácsolja
A szöllő színű távolság erejét
Az időből ívet ragaszt a látvány
Anyaggá váló végtelen végére
Előbb csak csodálat, majd egyszeri
Változatlanná növő örök enyészet
Degradálja szokványossá a szépet


Mindennapi csodák mellett élve
Szürkébe múlik eged, és lázad végleg


A távolság tudatos törvénye a vágy
Kipenderít az elmúlásra lehetetlen
Színes világra, holvak is mindent lát
Iker csillag mágnes fénye nem enged
Csak ragyog, hevít szobányi szerelem


Mindennapi csodák mellett élve
Szürkébe múlik eged, és lázad végleg


Kezeim reszketők, de még tartom, 
A sebből híd lesz nem csak fájdalom.
Lépésről lépésre írom vissza a napot
Apróra nő bátorság és én maradok

Benne nő a fény, benne nő a fény.
Felkelek, szívem él Erő a sebezhetőségben
Benne nő a fény, Benne nő a fény
Felkelek, szívem él Erő a sebezhetőségben


Hallod a hangom törik, de megáll
Nem menekülök többé a saját árnyam elől
A félelem puha kéz lett, amit megfogok
És apró csendből építek szilárd talárt


Benne nő a fény, Benne nő a fény
Felkelek, szívem él Erő a sebezhetőségben
Benne nő a fény, Benne nő a fény
Felkelek, szívem él Erő a sebezhetőségben


Veled Mindenség(Dal)



Együtt mozgunk a csillagokkal,
nem csak te, én, de a naprendszer,
s tudnánk, ha a Föld megtorpanna,
minden csillag fény-csík lenne egyszer.

Veled mozdulok, hogy lássalak
csukott szemmel érzem lelkeden,
ahogy kristályozódva nyugszanak
közös vétkeink, pőre perceken.

Az alkony is veled jöjjön el,
aludni talán vacak veszteség,
de ha szemünk záródik az esttel,
akkor leszünk együtt a mindenség.


Dalszöveg:


Együtt mozgunk a csillagokkal
Nem csak te,  én, meg a naprendszer
S tudnánk, ha a Föld megtorpanna
Minden csillag fény-csík lenne egyszer


Mert ha megállna a világ, mi tovább mennénk
Fény-csíkká válna minden régi emlék
Lehunyt szemmel vagyunk mi a mindenség
Te, és én, a csillagok – veled egy egység


Veled mozdulok, hogy lássalak
Csukott szemmel érzem lelkeden
Ahogy kristályozódva nyugszanak 
Közös vétkeink, pőre perceken


Mert ha megállna a világ, mi tovább mennénk
Fény-csíkká válna minden régi emlék
Lehunyt szemmel vagyunk mi a mindenség
Te, és én, a csillagok – veled egy egység


Az alkony is veled jöjjön el
Aludni talán vacak veszteség
De ha szemünk záródik az esttel
Akkor leszünk együtt a mindenség


A Fény-csík végül mi leszünk
Átölel az idő az örök
S a csillagok között lebegünk
Együtt a lét végtelensége fölött


Mert ha megállna a világ, mi tovább mennénk
Fény-csíkká válna minden régi emlék
Lehunyt szemmel vagyunk mi a mindenség
Te, és én, a csillagok – veled egy egység


Csak fény-csík maradna... 
Ha a Föld megtorpanna... 
De mi együtt mozgunk a csillagokkal. 
Csak Veled a mindenség.



Katona-képek


A katonazubbony gallérját rágtam,
feledtetni a káposztaleves ízét,
mikor a "poltiszt" agitált a tsz-re.
Érdeklődés voltam szimultánban.
Kelletlen toporgásom nem hazudott,
már vártak az alu-lábasok között,
a cintányér méretű sonkás krokett
kihűl vajon, vagy még forró lesz?
Zsebemben a vacsora ára nedves
fekete-fehér fixált, vasalt képek,
a konyhatiszt rendelése.
*
A trombitás mindig korán kel,
a "Csemo" egyetlen zenész lelke,
én kettőre zárom a labort
és alszom estig az asztalon.



A győzelem


A fák ágai szippantják
magukra tömegben a leveleket,
de az ősz már selejtez,
és a dicsőség egyben méreg,
mely sárgájával fertőz
s rajongók ezrei hullnak.
A fák tudnak valamit,
minden elmúlik,
mégis megismétlődik
a győzelem, újra és újra,
míg bele nem szól a kétség.

Lassan


Csontjainkkal játszik a természet,
repedt arcunkra szárad könnyünk,
melyet eltakar esti fény-költészet.
Soha sem állunk, ülünk, térdelünk
az elhagyott gondolatok totemére.

Az agy szikrája színpompát mutat,
a bársony is csak hiszi a kellemet,
s a víz, mely áztat hajat, szakállat
megfog, vágyat is ad, néha hideget,
mint fának a szú, s koppanó kód a halál.

Gyilkos grádics alibije tér-időnk,
felfelé mutat helyhiánya a légbe,
s vágyódik a béke-gránát térítőnk,
a föld gyomrába ki nem tér meg?
Velünk puhul planétánk a végre.

Jövedelem(Dal)


Kerékbe forduló gondolat íve
koptatja jövedelmünk fékjét,
a síkságunkon gurulnak évek,
félelem nélkül gyorsítja kéjét
a határozott kedvünk étvágya.

Fröccsenő izzadságunk rendszere,
locsolja a stagnáló gazdaságot,
hogy kínnal költsük el másra,
amit rég ki kellett volna fizetni,
Gazdag gondolatokkal játszunk.

A száj, a szem, a szív, csak kupon,
mit aranyként őrzünk régen,
beválthatatlanságunk értékén,
marad a hűség hülye bankja,
hogy a csőd ne látsszon izmainkon.

Dalszöveg:
[Intro]
[Verse]
Kerékbe forduló gondolat íve
Koptatja jövedelmünk fékjét
A síkságunkon gurulnak évek
Félelem nélkül gyorsítja kéjét
A határozott kedvünk étvágya
 
[Chorus]
Önmagáért vagy önmagába
Hajolva 
tárulkozó lendülettel
Ne beszélj ilyen 
hangosan
Csak suttogva 
mondhatod
Mert most boldog vagyok
 
[Verse 2]
Mint egy tökéletes körúton
Már a síkság emelkedetté válik
A távolban az esőfüggöny
Kékje már kétszínűen változik
Váratlan közeledtünk érzetétől

[Verse 3]
Az este határát átlépte a dél
A Nap a másik oldalon vár ránk
És miközben lassan forog a Föld
A kezedben alszom el
Az illatod mélyén
 
[Chorus]
Önmagáért vagy önmagába
Hajolva 
tárulkozó lendülettel
Ne beszélj ilyen 
hangosan
Csak suttogva 
mondhatod
Mert most boldog vagyok
[Outro]

Szépség cseppje(Dal)


A táguló pupillák árulnak el,
hiába a hazug módszer mese,
a szó csak félrevezet, hallgatni jó
mit szeretnénk hallani, de nem pótló.

Hanggal rajzolt történetek kongnak
a végén belsőfülnek támaszkodva,
ugró hangulat merevedik elestén,
szépség cseppje csurran a szív szemén.

Dalszöveg:

Versszak 1
A táguló pupillák árulnak el,
hiába a hazug módszer mese,
a szó csak félrevezet, hallgatni jó,
mit szeretnénk hallani, de nem pótló.

Pre-refrén
Csend csorog a pohár falán,
lassan oldódik bennem a zaj,
a szemkontaktus félmondat,
amit a test már rég tud, a száj még vár.

Refrén
Hallgass még, ne szólj közbe most,
a ritmus mondja el, mi volt.
A csendnek íze van ma éjjel,
és minden hang csak melléd dől.
Ha el is csúszik pár igazság,
a swing majd helyre ringatja,
nem kell kimondani a végén,
elég, ha érzed, hogy maradna.

Versszak 2
Hanggal rajzolt történetek kongnak
a végén belsőfülnek támaszkodva,
ugró hangulat merevedik elestén,
szépség cseppje csurran a szív szemén.

Refrén
Hallgass még, ne szólj közbe most,
a ritmus mondja el, mi volt.
A csendnek íze van ma éjjel,
és minden hang csak melléd dől.
Ha el is csúszik pár igazság,
a swing majd helyre ringatja,
nem kell kimondani a végén,
elég, ha érzed, hogy maradna.

Bridge
Saxofon kérdez félhangon,
a válasz egy elnyújtott lélegzet,
a múlt egy akkord erejéig fáj,
aztán feloldódik benned.
Késik a második ütés,
ott lakik benne a titok,
amit nem mondtunk ki sosem,
de minden éjjel tudjuk, hol kopog.

Utórefrén
Hallgass még, ne szólj közbe most,
a ritmus mondja el, mi volt.
Ha egyszer elnémul a klubfény,
a csend is jazz lesz, ott hagyott.

Ötven év(Dal)

Évek sora ötven, mint argonauták sora,
ez a szerelem két arcra karcolt harca
Mária, mint Luna és Pál a Ré-kvaterka.

Egy ezüst, egy vörös ért most aranyba,
ahogy Naptól ragyog a Hold vissza,
hogy aranyozva legyen most e két planéta.


Dalszöveg:

[Verse 1]
Évek sora ötven
Mint argonauták sora
Tengernyi zaj szempilládon
Csend a válladon
 
Ez a szerelem
Két arcra karcolt harca
a leány
Luna-fényben
fiú
Aki nem alszik ma
 
[Chorus]
Egy ezüst
Egy vörös
Ért most aranyba
Ahogy Naptól ragyog
A Hold vissza
Két seb
Két szín
Egy gyűrűn zárva
Ég-föld közt feszül
Az aranyba fésült ráncok ma
 
[Verse 2]
Kávéfolt a terítőn
Ó-kvaterka reggel
Félmosoly a csészéd szélén
Remeg már a kezed
 
Luna-mondat
Félhomály
Fiú-válasza csendben
Körbeírjuk ugyanazt
Más betűkkel
Ezerszer
 
[Chorus]
Egy ezüst
Egy vörös
Ért most aranyba
Ahogy Naptól ragyog
A Hold vissza
Két seb
Két szín
Egy gyűrűn zárva
Ég-föld közt feszül
Az aranyba fésült ráncok ma
 
[Bridge]
Mi lesz
Ha egyszer
Elhal a fény innen?
Ha nem találjuk
Egymást az égképben?
 
A leány
Luna-árnyék
Fiú
Aki még maradna
Két törött csillag
Mégis egy csillagkép alatt (ooh)
 
[Chorus]
Egy ezüst
Egy vörös
Ért most aranyba
Ahogy Naptól ragyog
A Hold vissza
Két seb
Két szín
Egy gyűrűn zárva
Ég-föld közt feszül
Az aranyba fésült ráncok ma

[Outro]
Ha egyszer
Elhal a fény innen?
Ha nem találjuk
Egymást az égképben?

Mit számít?(Dal)


Tegnap Nap voltam, ma semmi, holnap a Hold,
vagy nyíló virág, akin fagy hagyott mosolyt?

Teszem, tolom, csak okolhatom árnyékom,
vékony a kedv, benne a sötétség folyékony.

Atomokba köt a gondolat, semmi se jó,
nem baj; majd holnap, akkor is, ha utolsó!

"Majd holnap"-ba szárad a ma villanó fénye,
vízbe fulladt kavics a holnap dicsősége.

Dalszöveg:


Tegnap Nap voltam
Ma semmi
Holnap a Hold
Vagy nyíló virág
Akin fagy hagyott mosolyt?
Teszem
Tolom
Csak okolhatom árnyékom
Vékony a kedv
Benne a sötétség folyékony
Atomokba köt a gondolat
 
Mit számít? Megint csak magadnak írsz
 
"Jó napot!" - mondta a fény
Éjfélkor úton talált
Hogy sötét
Már azt hittem
Szívélyes üdvözletét
Végleg átruházza rám
Vagy azt
Hogy csak viccel
De azt mondta: "Nézd!
Sosem voltál valaki
Csak egy én!"
 
Tegnap kábulat
Ma álom
Holnap egy dal
Vagy új világrend
Amely hatalmába ragad
Kapaszkodom
Épphogy elér a gondolat

Mit számít? Megint csak magad vagy
Mit számít? Megint csak magadnak írsz

"Jó napot!" - mondta a fény
Éjfélkor úton talált
Hogy sötét
Már azt hittem
Szívélyes üdvözletét
Végleg átruházza rám
Vagy azt
Hogy csak viccel
De azt mondta: "Nézd!
Sosem voltál valaki
Csak egy én!"

Mit számít? Megint csak magadnak írsz
Mit számít? Megint csak magadnak írsz
Mit számít? Megint csak magad vagy

Jövőnk(Dal)


mézfalakkal zárt szabadságon
bátorságunk az ablakok
és tetteink ajtaján át
távoznak a mondatok
az idő hangja jelzi már
hogy perceink múltba fagynak
míg a jelenünk elvehetetlen
a jövőnkkel játszik szüntelen
és megfojt az ígéret halmaz


Dal:

[1. versszak/ Short Intro]
Mézfalakkal zárt szabadságon bátorságunk az ablakok,
tetteink az ajtó résein át elszökő mondatok.
Az idő hangja bennünk koppan, jelzi már, hogy késő van,
perceink a múltba fagynak, mint árnyék egy vak falon.

[Refrén]
Mert a jelen elvehetetlen, izzik, ég a tenyerünkben,
a jövőnkkel játszik szüntelen egy hangtalan ígéret.
Édes mézbe fúl a szó, lassan szorít a csend,
szabadságunk zárt falak közt mégis lélegezni kezd.

[2. versszak]
A pillanat nem kér engedélyt, itt marad, ha hívjuk még,
de a holnap súg és elcsábít, széttördeli a hitét.
Mondatokból épül várunk, mégis omló a fala,
ígéretek halmaza alatt roppan meg a ma.

[Refrén]
Mert a jelen elvehetetlen, izzik, ég a tenyerünkben,
a jövőnkkel játszik szüntelen egy hangtalan ígéret.
Édes mézbe fúl a szó, lassan szorít a csend,
szabadságunk zárt falak közt mégis lélegezni kezd.

[Híd]
Ha az idő megállna bennünk, nem lenne ma több holnap,
csak egy repedést a falakon, ahol kifér egy gondolat.
Nem kell kulcs, se új irány, csak hogy kimondjuk végre: most,
mielőtt az ígéret súlya ránk dől és elfojt amit ma mond.

[Refrén / Chorus]
Mert a jelen elvehetetlen, izzik, ég a tenyerünkben,
a jövőnkkel játszik szüntelen egy hangtalan ígéret.
Édes mézbe fúl a szó, lassan szorít a csend,
szabadságunk zárt falak közt mégis lélegezni kezd.

[Outro]
Édes mézbe fúl a szó, lassan szorít a csend,
szabadságunk zárt falak közt mégis lélegezni kezd.

A halott madár(Dal)


A kislányka állt sarokban oly komor,
mint néma kopott köztéri szobor,
könyökét felhúzva, mozdulatlan
két tenyerét szájára tapasztva,
mintha gyász-sikolyát tömné vissza.

Sarokban madár teste, már halott.

Szemében bánat köve, egy csillag,
régi barát, kezéből evett még tegnap,
bánat mozdulatlansága reszket,
ha nem mozdul, talán mégis feléled,
halál helye szemébe könnyet hagyott.

Sarokban madár teste, már halott.

Ám a madár nem éled, szárnya véres,
lehajol a lány kendőjével, mi jó széles,
felöltözteti a tetemet, neki sírt is ás,
hogy nyugodjék ott, hol világ más,
kendőt adja örökül, melyet úgy óvott.
Emléke így marad meg:

Sarokban madár teste, már halott.


Dalszöveg:

 
Sarokba bújva, A kislány áll
Mint kőszobor, Oly néma már
Két keze száján, A hangja fojtva
Gyász-sikolyát Visszafojtja


Ott fekszik a test, A madár halott
Látni a fényben Egy kihunyt csillagot
Tegnap még élt, Kezéből evett
Mára csak néma, Fájó emlékezet


Szemében bánat, Súlyos, szürke kő
A tegnapi csoda Mára eltűnő. Bénult a szárny
Szakadt és véres, A néma csend most Félelmetes


Ott fekszik a test, A madár halott
Látni a fényben Egy kihunyt csillagot
Tegnap még élt, Kezéből evett
Mára csak néma, Fájó emlékezet


Nem éled fel, Hiába várod
Vége van már, Lezárt egy álmot
A kislány hajol, A kendője ékes
Sírba teszi azt, Ki repülni képes


A kendőjét adja, Mit úgy szeretett
Azzal zárja porba a kis életet
A kendőjét adja, Mit úgy szeretett
Azzal zárja porba a kis életet


Az alma íze (Dal)


A napfény íze hidegen ragyog,
a kezedbe vett édes almában,
ízes nedveit rejti ruhája,
Kezedben tartod, mit eddig
nevelt szülőn-szerető faága.

Az almában a Nap, a Hold,
a nappal és az éj kevert
széllel ízt, (vagy a cudar viharok)
s lett növekvő húsa, teste, magánya,
de harapva ropogja: itt vagyok!

Dalszöveg:

[I. Verze]
A napfény íze hidegen ragyog, 
Jégtűkön át szűrődik a fény, 
A kezedbe vett édes almában, 
A csendben ringatózó remény. 
Egy fagyos ígéret, a bőrén él, 
A nyárnak minden emléke, sóhaja. 
Lelkedhez ér, hiába szürkül ég, 
A kézben tartott gyümölcs szavaz.

[Pre-refrain]
Ízes nedveit rejti ruhája, 
Feszül a hús, a vékony, bársony hártya. 
Egy elmúlt idő, mely most megállt, 
Mint téli kép, az avar felett. 
Te fogod most, mit eddig óvott, 
A szülő-szerető, bölcs faága.

[Refrain]
Az almában a Nap, a Hold, 
Két véglet csókja, mélyen elvegyül. 
A nappal és az éj kevert 
Egy széllel ízt, mely sosem menekül. 
S lett növekvő húsa, teste, magánya, 
De a sors, mit kínál, ne vedd hiába: 
Harapva ropogja: „Itt vagyok!” 
Az élet minden perce, szívdobbanása.

[II. Verze]
Hányszor dobálta vihar, cudar szél, 
Hányszor ölelte forró, nyári dél. 
Ez minden harc, minden csöndes álom, 
Ott rejtőzik a gömbölyű határon. 
Egy életív, ami bevégeztetett, 
Hogy a tiéd legyen, a magodnak magja. 
Nincs félelem, nincs többé menekvés, 
Csak a teljesség, mit a kézbe adja.

[Pre-refrain]
Ízes nedveit rejti ruhája, 
Feszül a hús, a vékony, bársony hártya. 
Egy elmúlt idő, mely most megállt, 
Mint téli kép, az avar felett. 
Te fogod most, mit eddig óvott, 
A szülő-szerető, bölcs faága.

[Refrain]
Az almában a Nap, a Hold, 
Két véglet csókja, mélyen elvegyül. 
A nappal és az éj kevert 
Egy széllel ízt, mely sosem menekül. 
S lett növekvő húsa, teste, magánya, 
De a sors, mit kínál, ne vedd hiába: 
Harapva ropogja: „Itt vagyok!” 
Az élet minden perce, szívdobbanása.

[Bridge]
A magány roppan, mikor beléharapsz, 
Egy pillanatnyi boldogság, ami épp igaz. 
A csendben hallod a fák lelkét, 
A tavaszi ígéret gyümölcsét. 
A Nap, a Hold, a szél és a vihar, 
Mind egyetlen láncban, ami szikrát cserél. 
A múlthoz szólni már nem lehet, 
Csak a jelenedet élheted.

[Refrain]
Az almában a Nap, a Hold, 
Két véglet csókja, mélyen elvegyül. 
A nappal és az éj kevert 
Egy széllel ízt, mely sosem menekül. 
S lett növekvő húsa, teste, magánya, 
De a sors, mit kínál, ne vedd hiába: 
Harapva ropogja: „Itt vagyok!” 
Az élet minden perce, szívdobbanása.

[Outró]
Itt vagyok... 
Itt vagyok... A napfény íze, hidegen ragyog... 

GravitációVeszélye(Dal)


Gravitáció fogságában
is szabadon száll lelkünk,
de egyre feljebb törnek bátrak,
és a lejtő nélküli kiútból,
repülve adóznak a halálnak.

Néma repülés, sikolyízű
verejték-eső veri lét ablakát,
nem tudva, hogy bánat bónusz
fullasztja barátok torkát,
majd a csendé lesz az aura-tórusz.

Csend szaval látható fronton,
vidám köszönés csendesül,
de holnap a felejtés is pakol,
gyorsul, szárad romlás szivacsa,
hamarost a szellő sem szagol.


Dalszöveg:


Gravitáció... fogságában, 
Szabadon szállnak a lelkek. 
A bátrak egyre... egyre feljebb törnek, 
Nem nézik azt, mit hagytak hátra.
A lejtő nélküli... végső zuhanásba, 
Repülve adóznak a tanult halálnak. 
Csak a szél tudja, miért ily nehéz, 
Mikor szárnyuk... végleg porrá ég.


Néma repülés... sikolyízű csended, 
Verejték-eső veri törékeny tested. 
Nem tudod még, hogy az aura-kör
Hogyan fojt meg... az életedre tör


Gravitáció... fogságában szállunk, 
Aura-bónusz... fénybe zárt vágyunk. 
Sikolyízű az eső, felhők ablakán, 
De a lélek túllát, a halál falán. 
Szállj... repülj át csendeden, 
Hol felejtés... megpihen benned.


Csend szaval most... égi horizonton
A vidám köszönés... halk a torzón 
De érzed? 
Holnap a felejtés üresen repül, 
Minden emlékünk... lassan elterül.
Gyorsul a tempó... szárad romlás szava, 
Már nem érzed súlyát, nem fáj szaga. 
Hamarosan szellő semmibe mázol... 
Mindent elnyel... a néma távol.


Gravitáció... fogságában szállunk, 
Aura-bónusz... fénybe zárt vágyunk. 
Sikolyízű az eső, felhők ablakán, 
De a lélek túllát, a halál falán. 
Szállj... repülj át csendeden, 
Hol felejtés... megpihen benned.

GondolatFut(Dal)


Ez a napod, akár a többi
földről figyelve oly mennyei,
Rakásban civakodnak a felhők
odafenn, neonfénnyel dorgálja
őket a Nap, nekik ő az ördög.

Feszült erekben gondolatok,
mint belső csapkodó villámok,
kitörni vágyó vulkáni hevület,
ez a szorult, születni kész gondolat,
mely félkészen selejt kövület.

Selyemfüggöny rasztelizálja az eget,
a minta elvész, lyukaknak ad helyet,
hogy a szem kettős dioptriáján át
a gondolatok fénye távozzon
mely tükör, újra festi az agy lángját.


Dalszöveg:

Ez a napod pont olyan, mint máskor,
Lentről nézve fel majdnem ártón.
A felhők egymás torkának esnek,
a Nap úvéban éget, ki hallgat.
Fénnyel rendet, szépen oda-rak,
nekik ő az ördög, neked a jel,
izzik az ég, a tér szűk lett,
valami feszít belülről beljebb.


Lüktet az ér, nem fér ki a szó, túl sok zaj egy koponyán belül,
ha most hallgatsz, kővé válló, ha megszólalsz, hasad az űr.


Gondolat fut az erekben szét,
villám csap le, nincs menedék,
félkész vagyok, mégis ég,
születni akar, széttép.
Ne tarts bent, ne fojts meg,
nem selejt, nem kövület,
ha kiengedsz, lángra kap,
és mindent újrarajzol az adat.


Benn rekedt hő, vulkáni zaj,
csapkod bennem minden fal,
félmondatok, törött ívek,
torz tükörben áll a képem.
A gondolat még nyers anyag,
de már reped, már mozdul, már,
nem akar múlt lenni bennem,
nem kér formát, csak kiutat.


Szűk a test, szűk csönded, a hallgatás most követ bűnt ,
ha elnyomod, visszahűt, ha kimondod, szétfeszül.

Gondolat fut az erekben szét,
villám csap le, nincs menedék,
félkész vagyok, mégis ég,
születni akar, széttép.
Ne tarts bent, ne fojts meg,
nem selejt, nem kövület,
ha kiengedsz, lángra kap,
és mindent újrarajzol az adat.


Selyemfüggöny az ég előtt,
raszterbe törik a végső kép,
lyukakon át szökik a fény,
kettős szemmel nézek szét.
Ami visszanéz, nem én vagyok,
hanem az, aki lenni fog,
tükör gyullad, agy lángol,
most dől el, hogy megszólalok.


Gondolat fut az erekben szét,
villám csap le, nincs menedék,
félkész vagyok, mégis ég,
születni akar, de széttép.
Ez a napod, nem akármi,
nem mennyei, hanem árkádi,
ha kiengedsz, lángra kap,
végre te mondod ki magad.


Száraz csend (Dal)


Korhadón reccsen a száraz ested,
a fény ölébe ült le egy parány
másodpercnyi kamasz pattogás.
Csak elmémben ölelem a tested.

Ma csak szokásnyi homály a hang,
az óramutatók hegedülnek,
majd az ős-dallam ernyedni kezd.
Emléket zúg, egy messzi harang.

Egy tükör sarkára pattanó fény,
olyan, mint egy névtelen csillag,
ott nem ragad, tovább áll, itt hagy.
Álmában ring a hullámok tetején.

Hozzád szólok, ...mintha itt lennél,
íriszemben ég édes mosolyod,
és mintha felém dobnád lég-csókod.
Füst, kávé, nélküled vág a csend-él.

Mintha most jöttél volna, ...érezlek,
hideg burok a ház kő-magánya,
csak veled tágul e tér varázsa.
Folyvást vedli az idő a perceket.

Szél híján fodrát veszti a tenger,
fény nélkül sötét a mészkő szikla.
Könnyszedő felhők szentelnek sírva!
Érintésed kell, mint éhségre szeder.
 
2015.

Paul Klee: Szél Marc kertjében

Dalszövege:

Ma csak szokásnyi homály a hang, 
Az óramutatók hegedülnek, 
Majd az ős-dallam ernyedni kezd. 
Emléket zúg, egy messzi harang.

Egy tükör sarkára pattanó fény, 
Olyan, mint egy névtelen csillag, 
Ott nem ragad, tovább áll, itt hagy. 
Álmában ring a hullámok tetején.

Hozzád szólok, mintha itt lennél, 
Íriszemben ég játékos arcod, 
Mintha felém dobnád lég-csókod. 
Füst, kávé, nélküled válik csönd-é.

Mintha most jöttél volna, érezlek, 
Hideg burok a ház kő-magánya, 
Csak veled tágul e tér varázsa. 
Folyvást vedli az idő a perceket.

Hozzád szólok, mintha itt lennél, 
Íriszemben ég játékos arcod, 
Mintha felém dobnád lég-csókod. 
Füst, kávé, nélküled válik csönd-é.

Szél nélkül fodrát veszti a tenger, 
Fény nélkül sötét a mészkő szikla. 
Könnyszedő felhők szentelnek sírva! 
Érintésed kell, mint éhségre szeder.

Hozzád szólok, mintha itt lennél, 
Íriszemben ég játékos arcod, 
Mintha felém dobnád lég-csókod. 
Füst, kávé, nélküled válik csönd-é.

Hozzád szólok... "mintha itt lennél"... 
Füst, kávé, nélküled válik csönd-é. 
"Érintésed kell"... ...mint szeder éhségre.

2025.

[Versszak 1/ Short Intro]
(Cm9 – Fm9 – Bb13 – Ebmaj9)
Mintha most jöttél volna, még érezlek,
hideg burok a ház kő-magánya.
Csak veled tágul e tér varázsa,
folyvást vedli az idő a perceket.

[Pre-refrén]
(Am7♭5 – D7♭9 – Gm9)
Megáll a lépcsőn egy sóhajnyi csend,
a falak figyelnek, ahogy közelebb lépsz.

[Refrén]
(Ebmaj9 – Fm9 – Gm9 – Cm9)
Maradj itt még, míg hajlik az este,
bőrömön halk fényed elidőz.
Ha elmennél, a város összébb esne,
csak veled lélegzik, ami él és időz.

Versszak 2
(Cm9 – Fm9 – Bb13 – Ebmaj9)
Szél híján fodrát veszti a tenger,
fény nélkül sötét a mészkő szikla.
Könnyszedő felhők szentelnek sírva,
érintésed kell, mint éhségre szeder.

[Pre-refrén]
(Am7♭5 – D7♭9 – Gm9)
Ha elcsúszik bennem a nappal és éj,
a hangod visszahúz a jelenbe még.

[Refrén]
(Ebmaj9 – Fm9 – Gm9 – Cm9)
Maradj itt még, míg hajlik az este,
szívdobbanásom rád hangolódik.
Egy mozdulat, és újra kezdem,
ahogy a csend bennünk megszólít.

[Híd]
(Abmaj7 – Gm7 – Cm9 – F7♯11)
Ha minden út kifakulna bennem,
te maradsz a kérdés és a felelet.
Nem kell ígéret, csak ez a pillanat,
ahol a csend is velünk beszélget.

[Refrén]
(Ebmaj9 – Fm9 – Bb13 – Cm9)
Maradj itt még, ne kérdezd miért,
a hiány ma szabadságot kér.
Ha elmész is majd, bennem maradsz,
mint jazzben a szünet, ami mindent elér.

[Outro]
(Cm9 – Bb13 – Ebmaj9 – Cm9)
Mintha most jöttél volna…
még mindig érezlek.

[Outro]

Lassú-gyors


A világegyetem lassul,
az életünk gyorsul.

Ha a világ gyorsulna
nem látnánk belőle egyre többet,
és ha az életünk lassabb lenne,
több részletet látnánk csodának.
Lassulásból lesz az összeomlás,
és a gyorsulás neve, hirtelen-halál.


Irigyelt frigy


Árnyékot fényesít az ég, utazó cseppjeivel,
a fák komor sötétségben ünnepelnek, majd reggel
nyújtózó fényekbe kapaszkodó kérgükre
boldogságot repeszt a növekvő életjel.

A fű alig sercen még a föld barkóján,
mikor a holddal fény-csókot váltanak, pajzán
szelídséggel törik szét a felhők fehérségét,
csak a szél borotválja tarra a mezők ívét.

A Nap választotta szét és hozta össze e két
szerelmes bolygó időtlen irigyelt frigyét,
A hold és föld a Nap tükre, bennük csodálja magát
a tüzes golyó, csak magát látja és sercenti báját.

Dagálykor a holdfény merítődik meg föld ölében,
amolyan ó-világi szenvedélyes szeretkezésen,
csak a tenger bosszankodik, erősen háborog,
majd elfoglalja a nászágyat, ha a hold úgy forog.

2015.03.31.

Tavasz van(Dal)


Tavasz van újra, a fák nem tudják,
még meztelenül alszanak,
vagy szenderednek.

Tudom, hogy tavasz van, bár nem érzem,
ébreszteni akarom a tájat,
vagy mást tudnak ők, s én vagyok tudatlan?

A tavasz a legtöbb zöldnek reggele,
és téli álmuk lesz a napfényes éjjele,
mintha csak szél koptatná a színüket.

Talán már sosem lesz tavasz,
s akkor áll meg bennünk az erő,
ha lesz nyár, nekünk posztumusz idő.


2015.03.28.


Dalszöveg:

Tavasz van újra, a fák nem tudják
Meztelenül alszanak még
Csendben szenderednek az ágak
Mintha várnának valamit rég


Én tudom, hogy tavasz van már
Bár a bőröm nem hiszi el
Ébreszteném a tájat lassan
Vagy ők tudják jobban, mint én?


A tavasz a zöldek reggele
Fényben nyílik minden levél
Téli álmuk napfényes éjjel
Szél koptatja a színeit még
A tavasz a zöldek reggele
De vajon nekünk mit ígér?


A nap felkel, de nem melegít
A kérdés bennem didereg
Talán a föld már ébredőben
Csak én maradtam hideg


Lehet, hogy mást tud a csend
És én vagyok tudatlan
A fák hallgatnak, nem felelnek
Csak állnak mozdulatlan.


A tavasz a zöldek reggele
Fényben nyílik minden levél
Téli álmuk napfényes éjjel
Szél koptatja a színeit még
A tavasz a zöldek reggele
De vajon nekünk mit ígér?


Talán már sosem lesz tavasz
És bennünk áll meg az erő
Ha jön is majd a nyár egyszer
Nekünk posztumusz idő


A tavasz a zöldek reggele
Nekik mindig újra eljön
De ha késik bennünk az élet
Nem segít rajtunk az idő
A tavasz a zöldek reggele
Mondd, mi mikor ébredünk?


Megint az első holnap


Fülembe ring a nevem ajkadon,
majd továbbszáll pihen egy csillagon.
Becézel, s minden szavad csillaga
szívemnek az egén, mint éj ezer csókja,
ebbe mártom bele hitem tollát,
és kanyarítom most a vers sodrát.
Lassan sodródik, jelen partján
a szűk szombat, az idő hullám karján,
üres a csésze, csak a lemenő nap
tölti árnyékkal tele, kora-esti zamat.
A Hold bőre sápadtan szendereg,
némi ezüstöt szór csilló szemedre.
Csendesül a város, aludni készül,
ahogy szíved is lassúra szenderül.
Reggelig tartlak, mint vizet az eresz,
halk szavamat ajkaddal erősítesz.
Megint az első holnap lesz veled,
mint eddig mindennap, simító kezed
ugyanolyan édes, mégis új, mi soha nem volt,
jó veled az év, a hó, a hét, a Nap is és a Hold.

2015.03.28.

Álmaink felhőjén


Zsebemben galaxisok zörögnek.
A fényévek között kotorászva
találtam meg a szülő földet,
mely étvágyat gerjeszt a tudásra.

Türelem-tudóst teremt az időd,
szokásaid lesznek avíttak,
közben kezünkről kopik a bőr,
de még fiatal színű a vasárnap.

Agyunk az egykor cudar ménes,
ma már csak időt, erőt megosztó,
botladozó, elnyíló vén-test,
álmok felhőjén szelekre foszló.


Dalszöveg:

[Verse 1]
Zsebemben galaxisok zörögnek
Apró kavicsként koccan a csönd
Ujjaim közé csúszik a sötét
És két maréknyi kérdés a föld

Fényévek között kotorászva
Valami otthon-ízűt találtam
Szülő föld
Por a tenyeremben
Kesernyés
Mégis kíváncsi számban

[Chorus]
Ez a föld éhséget ad a tudásra
Minden porszem egy elfelejtett válasz
Nyelvemen csillagpor
Szívemben láz van
Nem lakom jól
Csak tágul a távlat

Ez a föld éhséget ad a tudásra
Csontjaim közt nő az új irányzat
Ha lecsukom a szemem
Látlak
Ahogy bennem tovább áramlasz

[Verse 2]
Türelem-tudóst teremt az időd
Mondtad
S nézted
Ahogy kapkodok
Szokásaim lesznek lassan rozsdák
Lepotyogó
Csengő darabok

Közben kezünkről kopik a festék
Régi jelek a bőrre karcolva
Egy-egy vonás már alig látszik
De a jelentése mégis hangosabb

[Chorus]
Ez a föld éhséget ad a tudásra
Minden porszem egy elfelejtett válasz
Nyelvemen csillagpor
Szívemben láz van
Nem lakom jól
Csak tágul a távlat

Ez a föld éhséget ad a tudásra
Csontjaim közt nő az új irányzat
Ha lecsukom a szemem
Látlak
Ahogy bennem tovább áramlasz

A falak


Nem a rácsoktól leszel rab,
a falak, mik megállítanak,
ha nem tárod ki ajtódat,
a szellem is zárva marad,
homályos ablakodon át
beszűrődik a fény karát,
csillogása szemedbe
ha rég nem vakít,
magad hibája az,
ne okolj valakit.

Engedj el(Dal)


Szép est dorgálja elmúló napom,
Selymes arcán mosolyt festő fény,
bátorság csillan, bár kissé gyér,
mit tegyek - emelem szív-kalapom.

Ölembe bújhatsz sikert sóhajtón,
óvatosan ereszted el napod,
még érzem makrancos hűs illatod,
nyílik szerelmed, mint zár az ajtón.

Álmokba merítesz, és elrabolsz
a napi eszmélet fogságából,
kusza elmém repdes igazából.
tudom mikor szeretsz, mikor pózolsz.

Boldogsággal címkézett álmom,
sikerül veled örökbe adnom.

Dalszöveg:


Szép est dorgálja az elmúló napom
Fény mosolyát festi selymes arcomon
Bátorság villan, de titok, mint kód
Mit tegyek – szívem lobog, de nem jó mód

Ölembe bújsz, de halk a sóhajod
Óvatosan engeded, legyen napod rajongód
Még érzem hűs illatod, makrancos, vad
Szerelem nyílik, zárat repeszt a fagy

Engedj el, vagy tarts fogva örökre
Tépj szét, de maradj még csütörtökre
A szívem tűz, és a lelkem tombol
Szeress most, amíg a világ nem rombol!

Álmokba taszítasz, elragadsz a fénybe
Napok fogságából kiszabadít a képed
Elmém kusza, repdes, forog, zúgó
Tudom mi az igaz, mikor csak póz

Boldogság címkézi a kicsiny álmom
Veled örökbe adom, mert csak így nem bánom

Engedj el, vagy tarts fogva örökre
Tépj szét, de maradj még csütörtökre
A szívem tűz, és a lelkem tombol
Szeress most, amíg a világ nem rombol!

Makrancos illatok, forró szívek
Zárak és titkok törnek fel-színre
Vissza-fordíthatatlan, de ez ami él
Veled minden perc, örökké ég

Engedj el, vagy tarts fogva örökre(...örökre)
Tépj szét, de maradj még csütörtökre(...csütörtökre)
A szívem tűz, és a lelkem tombol(...tombol)
Szeress most, amíg a világ nem rombol!(...rombol)

A szívem tűz, és a lelkem tombol(...tombol)
Szeress most, amíg a világ nem rombol!(...rombol)

Angol:


Sweet night scolds my fading day,
Light paints a smile on my silk-soft face.
Courage flashes, coded and closed,
What should I do? Heart’s on fire, wrong road.

You curl up close, but your sigh is low,
Carefully let me be your tomorrow.
I still feel your cool, wild scent,
Love breaks the lock where the frost once went.

Let me go, or hold me forever,
Tear me apart, but stay till Thursday together.
My heart’s in flames, my soul’s out of control,
Love me now, before the world takes its toll!

You pull me into dreams, into blinding light,
Your face breaks chains of the captive nights.
My mind is spinning, flying, loud,
I know what’s real when you just pose proud.

Happiness tags my little dream,
I give it to you — that’s the only way it means.

Let me go, or hold me forever,
Tear me apart, but stay till Thursday together.
My heart’s in flames, my soul’s out of control,
Love me now, before the world takes its toll!

Wild perfumes, burning hearts,
Locks and secrets torn apart.
No turning back, this is what lives,
Every second with you forever gives.

Let me go, or hold me forever (forever)
Tear me apart, but stay till Thursday (Thursday)
My heart’s in flames, my soul’s out of control (control)
Love me now, before the world takes its toll! (its toll)

My heart’s in flames, my soul’s out of control (control)
Love me now, before the world takes its toll! (its toll)

Padlás szoba(Dal)


Padlás szoba, ott fekszem én,
felettem fény, rám akar esni,
félút megáll, gondom fedi,
ál-karmája csak az enyém.

Fazékban víz, tűz mozgatja,
csigák sírnak, mert búcsúznak,
a kaland csak semmit adhat,
alvást színlel, sötét kapja.

Gyűrt lepedő, fényes párna,
csupasz égő, vizes pohár,
törött lábú, asztal lapján,
megcsillanó galamb szárnya.


Dalszöveg:

Padlásszoba, ott eszem én,
Ál-karmája csak az enyém.
Fény van felettem, rám akar esni.
Félúton megáll, gondomat fedni,


Fazékban víz, a tűz mozgatja,
Alvást színlel, meleg adja.
Csigák benne sírnak, búcsúznak.
A kaland mit is adhatna,


Minden lassú, minden vár
Gőze tudja nincsen kár


Gyűrt lepedő, fényes párna,
Megcsillan egy rokon pára.
Csupasz égő, vizes pohár.
Törött lábú asztal lapján


Nem mozdul semmi, csak a zaj,
Bennem él, minden jó és a baj.


Gyűrt lepedő, fényes párna,
Megcsillan egy rokon pára.
Csupasz égő, vizes pohár.
Törött lábú asztal lapján


Padlásszoba… ott eszem én.

Maradok itt


Most sírnak az istenek,
deres fejem fedi kalap,
tóban a hal ilyenkor harap,
tálalt a szó, csapolt szerelem.

Hiába hull könnye égnek,
esernyőt tart józan létem,
gyónni akar, de nincs vétkem,
maradok itt, aszalt fénynek.


Az élet


Hozzám bújt az élet.
Fényes jövő-ujjával
borzolta a hajam,
süket fülembe súgta,
mit csak ígérhet...
s számra csókolta magát.
Csak ezért élek!

Becsődölt szavak


Most épp a szavakat tizedelik,
papíron már csak adó, végösszeg,
és a költőt is megbüntetik,
ha egy számlára metaforát tesz.

Már a húszezer-huszonhárom
sem alliterálhat tisztelettel,
nincs rács az ígéret-pénztáron,
ám becsődölt szavakkal fizetnek.

Minél több perc


Tűzszerszám a holnap,
lobogó láng a ma,
és forró parázs a tegnap.

Ne állj meg, ha megállsz
a Föld magával ragad,
s akkor sem áll meg az idő.

Kilincsek kódja a kezedben,
mint egy genetikai számzár,
köszvény sem feledteti el.

Mindenki titka ott lebeg,
az üres, hasztalan percekben,
minél több perc, úgy öregebb.

Ha elnémul a zaj


Zajból szűrődik ki a fény,
a fény zenéje ez.
Kutyák vonításából vajon
hallod-e, a dal miről szól?
A vagonok fémes kattogásából,
kihallod-e a kedves szót!
pedig ott van...
Ahogy a fém öntése közben
szól a gyümölcsének forró dala,
ahogy a hegesztő sercegésében
ott az édes kenyér dallama,
ahogy a fékek sivításában
ott a félelem rabszódiája.
Jelen van a dal, csak kottázd...
kottázd le csíkos papírra,
majd játszd el, játssz mindenkinek!
Ha elnémul a zaj, a kutyák elhallgatnak,
és tompa csendben várnak a vagonok,
akkor, csakis akkor csináltad jól...

Egy régi dal


Szöszmötölő nyugdíjas leveleket szél noszogat
kupacokba, hogy aztán kezes póráz-pincsik túrják
szerte-széjjel, hallatva közben vakkantgatásukat.
Rászokik lassan a tél az estre, bár sötét van,
lámpa fénynél a nyári napfényre emlékezünk,
csak amott bújik sötétbe öreg pad lakója.

Durván egy heves szélverés kissé kócosra pofoz,
már a séta sem jó, és nem esik jól a hideg sem,
a sóhajok sem, amellyel az ágak között őrzött
frissességet tüdőnkbe vesszük, ezt adja hű természet.
Ahol apáink jártak, azon a földön járunk,
kik büszkén voltak szegények, rongyosak, éhesek.

Mégis mindig muzsikál, kottát írva égre a szél,
ahogy szórja a tehetetlen hangjegy-leveleket,
én sem dalolhatok mást a fiamnak, csak, hogy jobb lesz,
mert ha nem tudjuk elültetni a remény magját sem,
abba belehalna minden lüktető szív, lélek s fény,
ezért szól egy régi dal, hogy ne haljunk meg percenként.



Katona dala


állok az ég roncsszirmai alatt
hol éppen - mely ugyanaz -
egy kiskatona dala megszakad
vadászat... kutya fut... rókák
veresen lobognak
a vadász fia az ki lövést kap
vadászaton veszett mosolya
ahogy hordágyon még a lélek
utolsó szava - anya élek
az ág reccsen halálos lövés
fa él az ág zöld de nem nő többé
ropognak ágak nászvirágok
ezen ég alatt hol épp állok...
tüzet fog a szív anyai lángok
ropog a bánat köve anyák könnye
hogy szív-helye virágát öntözze
vidám virágai többé nem illatoznak,
csak ”Maszatos fényű levelek hullnak”*



*Bella István idézet

Négysoros

Az égen csillagként éldegélek
száz ágam láthatod míg égek.
No nem "csakegy" csillag, sok van eredj,
én vagyok ki épp, kiböki a szemed!

Valami


Bármilyen korán is kelsz,
a napi veszteségeket már
beszögelték a koporsókba.
Vallástalan pap keze áld,
szaktalan tanár taníthat,
ahogy nemlétező ágyból
kelsz fel minden reggel,
nemlétező szomszédok
bólintanak köszönés helyett,
néma világi reggel az ima.
Csak a gépek üvöltenek.
nincstelenül boldog a nap,
a valami fogja halálodat.

Javad


Nyisd ki az ajtót,
és engedd be a ragyogást,
akkor se lépj vissza,
ha olyan, mint egy kövér lány.
Lépj ki a kő-keretből, mit
őseidtől vérrel kaptál,
ne féld az újat, ha lassú is
jól szolgál majd javadnál.


Fúj a szél


Felhőket fúj a szél!
Rímtelen hétköznapok borzolnak
égig érő tett-vágyó kedélyt,
közben vidáman süt a Nap,
rád sem hederít, gondolatban sem,
mégis marad ez az ő igaza.
- Csak ontani kell az energiát,
ebből lesz virág, majd gyümölcs,
mely dicséretekkel jóllakatja. -
ez az ars-poétikája.
A szél fúj felhőket, vitorlákat
mintáz a béke-vizű égre,
majd alászáll, megrázza az ágakat.
A színpompás őszt csúfolva ered,
és kirabolja a dús levelű fákat,
teli puttonyát hátára kapva lépked,
most még simogató a tolvaj keze,
de vigyázz, mert
levéllel fizet a vándorköszörűs télnek,
hogy kapjon tőle húsba-vágó borotvaélet.

Mindig úgy, s ugyanott


Őszre hőkölnek a felhők
a hideg-szín kék égen,
csak a galambok időtlenek,
mindig úgy, s ugyanott.

Párával dacolnak háztetők
a krémszerű zajos légben,
hogy újra a lassan lobbanó
kályhák füstjével írjanak az égen.

Újra elmúlt egy zsibbasztó év,
melynek öröm-percei dedikáltak,
boldog óráink a napi bér.
Egy köhintés, egy kacagásba.

Egy jó ebéd még feldereng,
csak az elmúlt fájdalom halt meg,
(élve is temetnénk a múló fájdalmat!)
Így élünk mi csendben, fesztelen,

tét nélkül elszórt morzsaként,
a város nevű kondér levébe puhulva.
Mert nemcsak a galambok boldogok,
mindig úgy s ugyanott.


Rubóczki Béla festőművészhez

1.
Mozdulatlan ólomerdőn
árnyként tevőleg kószál,
ereiben puhul világ, az eredőn
andalító törtüveg szín-tónál.
Színes szárnyakat kap
a szürke fém keze hajlításán,
kétkedők, tán számos akad,
nem nehezülnek keresztjére,
csak könnyedén pillantgat
ő az őskálváriánk tetejére,
s közben könnyed képzeletet
gombol nehéz falak fülkéjébe.

Rubóczki Béla ólomüveg ablaka
2.
Mozdulatlan ólomerdőn
árnyak erejében kószál,
kedvére tesz az anyag, a szédítőn
hullámzó, ólomüveg tónál.
Szivárvány szárnyakat varr,
a formát szomjazó kezével.
Kétkedő, számos akadhat,
ha nehezülnek is keresztjére,
könnyed imával pillantgat
az ős-kálvária tetejére,
hogy fénydalos képzeletet
gomboljon, falak fülkéjébe.




Túl hangos(Dal)


Talán túl magasan lakom,
lábam ikrájába szökik a tett,
ott mered görcsként gondom,
borzongat, mint a savanyú ihlet.

Talán túl halkan mondom
a szót mit betűnként szeretek,
azért hangosan teszem dolgom,
hogy szitkok nélkül is értsetek.

Talán túl sok a modorom,
precíz miérteket majszolok,
de idő kalóriája fedi korom,
csak víg öleléshez ragaszkodok.



Talán túl magasan lakom
Lábam ikrájába szökik a tett
Ott mered görcsként gondom
Borzongat
Mint a savanyú ihlett
 

Talán túl magasra léptem
Lábam ikrájába szökött a tett
Ott mered gondom görcsként
Borzongat
Mint az a savanyú-édes ihlett
 
Talán túl halk szóval mondom 
Mit szótagonként szeretek
Ezért hangosan teszem dolgom
 
Amitől  frászt kapnak emberek
Mert túl hangos
Túl hangos
Túl hangos
Túl hangos

Túl zajos az élet ám
A kalapács
A kocsi
És főleg a zeneszerszám
De a szavak mit művelek
Hangtalan...

Talán nem vagyok jó költő
Ezért a többieket kérdezem

Túl hangos
Túl hangos
Túl hangos
Túl hangos


Amitől  frászt kapnak emberek
Mert túl hangos

Túl hangos(Túl hangos..)

Túl hangos (Túl hangos..)

Túl hangos  (Túl hangos..)


Túl zajos az ajtó
A kalapács
A kocsi
De főképpen a dobszerkó
De az amit szeretek
Hangtalan (Hangtalan...)

Amitől  frászt kapnak emberek
Mert túl hangos

Túl hangos(Túl hangos..)

Túl hangos (Túl hangos..)

Túl hangos  (Túl hangos..)

Túl hangos(Túl hangos..)

Túl hangos (Túl hangos..)

Túl hangos  (Túl hangos..)
Túl hangos vagyok és kész...

Így 'vót ez rég

Háromszor hét esztendőmben,
két forinttal kék markomban,
zajos vidékeken döcögtem.

Reggelimet én sem láttam,
vacsorámat hold szemlélte,
ebédidőt jól megjártam.

A napomat megtervezve,
(reggel alvás, estébe nyúló suli)
randevúkba belekövülve.

Egyet szóltam nem lett kettő,
gyomláltam mindent,
mi túlzás volt és hetvenkedő.

Nem bántottam én soha senkit,
bár elkerült a szerencse illata,
azért megkerültem a nagykerekit.

Divat meggy helyett byte-ot szedni.
Az idő lehet átlépett rajtam?
A gyümölcsöt nem pótolja semmi.


Nap-bor


Száll a... Száll a... Száll szóval a harang.
Hozzá... Hozzá... Hozzá búg a csellóhang.
Biccenő fejjel, csókkal koldul,
szép szerelmét dallamára kapja,
viszi... viszi... viszi égre, felhő habba.

Szól a... Szól a... Szól színével a virág.
Húzta... Húzta... Húzta tavasz és a nyár.
Rebbenő szirmának színe vonzó,
majd ősz sarában oldódik szépje,
így... így... így ragaszkodik Föld is érte.

Szórja... Szórja... Szórja pelyhét a tél.
Búsul... Búsul... Búsul a jó "juhásznép".
Kis-kemence jut neki, sutba fészek,
hogy ne fázzon, kortyolgatja a Nap-bort,
fűti... fűti... fűti nyárra nyája az akolt.

A zene itt marad


Valamiképpen a zenét,
a ritmust akarom becsomagolni.
Amikor a dobozt keresném,
valahogy a tisztasága az első,
a méret és forma elenyész,
mint vevő a turkálóban,
tapogatva szemlélem,
ahogy az ujjaim simítása
megakad a vonalkódok és
ismeretlen márkák képeinek
sarkaiban, mintha vak lennék,
de aztán szemem is beleakad,
ahogy képzeletben letépem,
már nem is tetsző a tépett
oldala...

Amint a doboz megvan
a zenét veszem elő,
amely fülembe mászott,
és gyömöszölöm kockába
a gömbölyű hangokat,
de ujjaimból kifolyik,
s mint héliumos lufi
araszolva próbál
a helyére menekülni.
Állhatatos vagyok, elcsípem,
tuszkolom, s már erőszak
mit tennem kellene.
A hangok eliszkolnak,
s mégis itt vannak velem,
a bőröm alá gyúrva.
A mély hangok masszíroznak,
magasak simogatóak tudnak lenni,
s valahogy kiegyenlítődve
borzongatnak e furcsa rezgések.

A doboz üres,
a zene itt maradt,
csak az enyém a nyüves,
mint vakbél szívemre perforál,
hogy te is érezd ezt a ritmust
hát postán feladom magam neked.


Tudod-e


Másnak akadály az útszéli szikla,
melyet felvert porszemek dagasztottak,
s bár ma megcsodálható a titka,
régen azt sem láttuk, hogy van.

Szikla arcán látsz orrot, van szemgödre,
más a dinamitrudat dugná oda,
s apró darabjaiból utat kövezne,
mely vezet tán a kénköves pokolba.

Tudod-e...?

Hogy már az ördög üstje is fényes,
eddig bárki könnyen oda talált,
alant szállnod sem kell, nehézkes
visszautad akaratból sem garantált.

Válassz egy ördögöt magadnak,
hol szenteknek teljes a hasonulás,
könnyed selyemnek látsz minden vasat,
nem lázadsz, nem tudsz, ez jár, semmi más.

Tudod-e...?

Más vagyok, s lehet ezt csak én látom,
hogy alva-járva fut a szelíd világ,
vasból fát gyártunk, majd vasat fából,
s a Jelen marad egy hervadó virág.

Forró nyár


Házakra feküdt a forró nyár,
aszalja bennük fáradt földijét,
lelkekbe égeti ölelését,
s ragyog, mint kristálypohár.

Érintésedben húzom meg magam,
mint a felhő hold udvarán,
tüzet fog szavunk a szócsatán,
belém folyva is maradsz örök tavam.

Szürkül az ég, lassan lemegy a Nap,
holnapot bóbiskolnak a fecskék,
hanyatló fénnyel küszködik esténk,
mégis szemed csillagként marad.


Alapjában


Alapjában azt hisszük
a Föld is jó irányba forog,
a csillagokban gyönyörködünk,
mik egyszer szívünkbe döfnek.

Alapjában rosszak vagyunk,
de mindig a másiké a  jobb,
szorgos gyilokba puhulva,
mindig mások irigye a nagyobb.

Alapjában nem is vagytok,
csak látomásaink lehettek,
kövületeinkben léteznek világok
kapujában levegőt sem vehettek.

Alapjában a mélységek visznek,
dörömbölő hangú egek felé,
hangzatos sikollyal körítve
adják ránk Krisztus fehér leplét.

Örök-színek


Mint a víz cseppnyi gyémántja,
úgy kápráztatsz el belém folyva,
sosem csordulok túl veled.

Rögöd leszek s az ömlő gondolatok,
mit adsz, táplálja életem ezüst-fáját.

Virágként vidámságra nyílok benned,
hogy örök-földeden illatom káprázzon,
s örök-színt tükrözzön öröm-szemed.

Egy új hét


Hétfő. A város morajlik mint a tenger.
Hullámokban megannyi autókerék zúg,
duruzsol, tolong ezer ember,
itt a lámpa, és a zöldhullám az úr.

Este csendesebb, játszótér kacag,
míg felnőttek panaszolnak otthont,
gyermek hintán visít, az idő halad,
pletyka nyugtat, másnak se jobb most.

Éjszaka ura lesz pénzes kamasz,
részegség üvölti a költői kínt,
vagy szerelmet követel a panasz,
félüveg kukásnak hoz reggeli pírt.

Aztán új nap. Kenyeres, tejes dobál
teli rekeszt, rácson zörren a lakat,
ma reggeli bizalom szállítónál,
holnap lehet munka nélkül marad.


Hűs arcod


Világod illatával töltött kapszula
a gyógyító gyógyszered,
így hajtod álomra minden este
láztalan fáradt fejed.

Doktorok, nővérek, az üde fák,
bokrok és növények,
kór-képed esténként aláírják
mosolygó csillagképek.

Ha mégis, bármily beteg vagy,
vagy nyugtalan az élet,
akkor arcodra olvad hűs arca,
s öle ad békességet.





Nagy hajó


Létünk egy nagy Hajó,
vitorlája világ arcától dagadó.
Kevély, kövér gondolatok vize,
fenntartja csoda dereglyénket,
evező törik nincs rajt kéz,
kihalt mesterség, oly nehéz.

A tajtékos víz szavaktól habzó,
okoskodó, koros parancs elv-tartó,
s míg a víz harap s néha nyal,
elpusztul minden aranyhal,
kívánságot latol szerencsés,
s elkésik a kiötlött kérés.

Tenger éle olyan sima,
idő ezredrésznek sivataga,
hullámok teteje most hegytető,
több élettel megélhető,
hogy leérj a felszín alá,
így fogadnak a molekulák.

Májusi hétvége


Aranymetszésben faágán,
levél mellet mi lobbanó,
ott egy kedves kék-madár.

Itt nyár tolakszik tavaszba,
élvezi föld is, szél beszél,
felhő is csak egy araszka.

Alvó ablakok fák mögött,
talán ház lelke alszik ott,
vagy ki pihenésbe szökött.

Vasárnap alszik a dolog,
ráér holnapig nem siet,
holnap majd ajtódon kopog.


7-es számú kórterem(dal)

Odakint tombol a világ,
s bent kép helyett karma lóg
a falon, csak sóhajnyi imák
színesítik a hangulatot.
Az ajtót kíváncsiság nyitja,
mosoly harap a fájdalomba,
mely elkap, keresztedre szegez,
így lógsz, amíg ablakodon kirepül
a bocsánat útján, kint senkit nem zavar,
ágakra telepszik, nem huhog, múlik,
ős-csendjét a zakatoló exkavátor
őrült hangja zúzza porrá.

Az ágy ugyanaz, a régi...

a Fájdalom mindig új, mint madár,
csíp karmol s elrepül, sejted hova,
ennyi, benned élt és nem láthatod.
Tűre fakadva dedikálja véred
a gépi gonddal szőtt gézcsomót.
Az ördög még benned kalamol.
Hanyatlásba töpörödik léted,
és újrafesti a szedres bőröd
rózsás, bársony domborulattá.
A testedben villódzó animáció
örökölt lótás-futás, vívódás,
test mondja léleknek, ennyi vagyok,
lélek mondja testnek, akarok,
és a nyugalom lázas verítéke
bélyegez lepedőt és pillanatot.

Aztán új arcod lesz és új fényed,
pajzsot fogsz, kovászt és kardot,
vér és bőr marad minden kincsed.

Az ágy ugyanaz, a régi...
s tegnap nélkül visz álmod.

Dal:

***
[Verse 1]
7-es kórterem
Kattog az óra a falban
Fertőtlenítőszag
Ráült a tegnapi hangra
 
Ágytól ágyig félmondatok
Lecsúszott takarók
Valaki halkan imádkozik
Én csak számolom a foltokat a plafonon
 
[Chorus]
Mikor enged ki innen az idő
Meddig tart még ez a fehér jelmez rám
Mikor leszek újra csak ember
Nem zárójel a nevem mögött a szám
Hetes korterem
Itt tanulok élni a holnapért talán
 
[Verse 2]
Nővérkocsi csörren
Hajnali négykor a csendben
Félálomból riadok
Megint vérnyomást mérnek
 
Az ablak alatt egy füstös kávé
Dokik gyors lépte a folyosón
Egy pillanatra rám néz valaki
És nem lát át rajtam
Csak az adatlapomon
 
[Chorus]
Mikor enged ki innen az idő
Meddig tart még ez a fehér jelmez rám
Mikor leszek újra csak ember
Nem zárójel a nevem mögött a szám
Hetes korterem
Itt tanulok hinni a holnapért talán
 
[Bridge]
Kinn buszok mennek
Itt infúzió csöpög
Kinn esők jönnek
Itt a test tanulja a szöget
Ahogy feküdni kell
Ahogy levegőt veszek
Minden kis győzelemért csöndben ünneplek (hey)
 
[Chorus]
Mikor enged ki innen az idő
Meddig tart még ez a fehér jelmez rám
Mikor leszek újra csak ember
Nem kódsor a nevem mellett
Csak a lágy szuszogás
Hetes korterem
Itt gyógyul a félelmem
És kienged talán
 
[Outro]
Hetes korterem
Ma is megvárlak
Holnap
Ha egyszer felkelek
Csak a papucsom marad ott a falnál hangtalan

2.

[Verse 1]
7-es kórterem
Fehér falon
Kattanó csend
Óraketyegés
Szétszedi a reggelt
Áll a szekrényen
Egy félig üres bögre
És egy gyűrt könyvjelző
Amit ott hagyott egy beteg
 
[Chorus]
Itt várok a gyógyulásra
Mint vonatra
Ami késik rég
Nézem a plafon repedését
És a tegnap bennem ég
Ha egyszer majd kijutok innen
Nem rohanok el senki mellett
A 7-es kórterem emléke
Fogja a lelkem
 
[Verse 2]
Szemben az ágyon
Egy ember halkan imát dúdol
Az éjjeli szekrény
Tele fényképpel
Múlttal
Ápoló lép be
Mosolya kicsit fáradt
Mégis ahogy rám néz
Könnyebb lesz a vállam
 
[Chorus]
Itt várok a gyógyulásra
Mint vonatra
Ami késik rég
Nézem a plafon repedését
És a tegnap bennem ég
Ha egyszer majd kijutok innen
Nem rohanok el senki mellett
A 7-es kórterem emléke
Fogja a lelkem
 
[Bridge]
Félek
Persze
Minden este másik hír
Mégis remélek
Mert a test emlékszik
Hogy bír
Az ablakon túl
Ugyanaz a szürke tél
De bennem valami
lassan mégis kinyit, él

Chorus]
Itt várok a gyógyulásra
Mint vonatra
Ami késik rég
Nézem a plafon repedését
És a tegnap bennem ég
Ha egyszer majd kijutok innen
Nem rohanok el senki mellett
A 7-es kórterem emléke
Fogja a lelkem