Egy régi dal

Szöszmötölő nyugdíjas leveleket szél noszogat
kupacokba, hogy aztán kezes póráz-pincsik túrják
szerte-széjjel, hallatva közben vakkantgatásukat.
Rászokik lassan a tél az estre, bár sötét van,
lámpa fénynél a nyári napfényre emlékezünk,
csak amott bújik sötétbe öreg pad lakója.

Durván egy heves szélverés kissé kócosra pofoz,
már a séta sem jó, és nem esik jól a hideg sem,
a sóhajok sem, amellyel az ágak között őrzött
frissességet tüdőnkbe vesszük, ezt adja hű természet.
Ahol apáink jártak, azon a földön járunk,
kik büszkén voltak szegények, rongyosak, éhesek.

Mégis mindig muzsikál, kottát írva égre a szél,
ahogy szórja a tehetetlen hangjegy-leveleket,
én sem dalolhatok mást a fiamnak, csak, hogy jobb lesz,
mert ha nem tudjuk elültetni a remény magját sem,
abba belehalna minden lüktető szív, lélek s fény,
ezért szól egy régi dal, hogy ne haljunk meg percenként.