A repedések mindig boldogok,
mint lánctól szabadult eb, ha elég konok,
szabadulva a kötődéstől a sarokkal,
szája széle felszalad véges mosollyal.
s ha a repedésen bejön egy kis fény,
tudod, nem lesz ebből leány-regény.
Aztán a fényben szálló porlények
lepik el a szellős helyiséget,
reptükben bombázzák a bentlakót,
legyen bogár, egér, vagy behemót,
ráülnek a régi bútorra, tükörre
s antikolnak minden látványt örökre.
Táguló résen hiába tágul az erő,
jön az ég és vele az eső,
mint a tapsoló színházi tömeg,
ver falat, mint nézők a tenyerüket,
e hangzavarban fel sem tűnik
mikor mész alól a tégla előbújik.
Majd a csend jön és a békében,
tavasz gyomjai megsarjadnak
azon a falon, hol a kereszt volt,
imákra pillantások helye landolt
felé és segített a mormolt ige,
sose gondoltak ennél is nélküle.
Majd a csend után váratlan,
felzokog a ház, az ártatlan,
mert a házak mindig sírnak,
amíg épül a fájdalmat belé rakják
a tégla koccan, deszka, szög, kalapács,
mindig az volt, körbezárt zaj-nyaláb.
Aztán a zajban jön a végső csend,
ahogy omlanak a falak a föld reng,
dől aminek dőlni kell, marad ami nem,
a test egésze hiába marad épen,
mert mit ér a test ha a szív szakad,
fugából vérző, eltávozó lélek-salak.
A porfelhő alól előbújik a csend,
nyugovóra tért, nem fáj, többé már nem.
Dalszövege:
A repedések mindig boldogok,
Mint lánctól szabadult eb, elég konok .
Szabadult a kötődéstől, a saroktól,
Szája széle felszalad véges mosollyal.
És ha a résen bejön egy kis fény,
Tudod, nem lesz édes lány-regény.
A fényben szálló porcica, por-lény,
Bombázza a szellős helyiséget.
Ráül a régi bútorra, a tükörre,
Antikol minden látványt örökre.
Repedések boldogsága, szívünkön átfutó fény
Falaink omlanak, ez nem leány-regény
Tágul a rés, jön az ég és vele az eső
Mi maradhat testből, ha a szív szakad?
Fugából vérző, eltávozó léleksalak.
Jön a végső csend... nyugovóra tér.
Táguló résen hiába tágul az erő,
Jön az ég és vele a zúduló eső.
Mint a tapsoló színházi tömeg,
Veri a falat, mint nézők a tenyerüket.
E hangzavarban fel sem tűnik,
Mikor mész alól a fuga előbújik.
Aztán a csend jön, a békében,
Tavaszi gyomok megsarjadnak,
Azon a falon, hol a kereszt volt,
Imákra pillantások helye landolt.
Repedések boldogsága, szívünkön átfutó fény
Falaink omlanak, ez nem leány-regény
Tágul a rés, jön az ég és vele az eső
Mi marad a testből, ha a szív szakad?
Fugából vérző, eltávozó léleksalak.
Jön a végső csend... nyugovóra tér.
Majd a csend után váratlan, felzokog a ház, az ártatlan.
Mert a házak mindig sírnak,
Amíg épül, a fájdalmat belé rakják.
Tégla, deszka, szög, kalapács,
Mindig az volt: körbezárt zaj-nyaláb.
Aztán a zajban jön a végső csend,
Dől, aminek dőlni kell, a föld reng...
A test hiába marad épen,
Mert mit ér a test, ha a szív szakad?
Fugából vérző, eltávozó léleksalak.
A porfelhő alól előbújik a csend...
Nyugovóra tért.
Nem fáj.
Többé már nem.
Nyugovóra tért.
Nyugovóra tért.
Nem fáj.
Többé már nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése