A falak ledőlnek egyszer...

Figyelsz? ...a repedések mindig boldogok,
mint lánctól szabadult eb, ha elég konok,
szabadulva a kötődéstől a sarokkal,
szája széle felszalad véges mosollyal.
s ha a repedésen bejön egy kis fény,
tudod, nem lesz ebből leány-regény.

Aztán a fényben szálló porlények
lepik el a szellős helyiséget,
reptükben bombázzák a bentlakót,
legyen bogár, egér, vagy behemót,
ráülnek a régi bútorra, tükörre
s antikolnak minden látványt örökre.

Táguló résen hiába tágul az erő,
jön az ég és vele az eső,
mint a tapsoló színházi tömeg,
ver falat, mint nézők a tenyerüket,
e hangzavarban fel sem tűnik
mikor mész alól a tégla előbújik.

Majd a csend jön és a békében,
tavasz gyomjai megsarjadnak
azon a falon, hol a kereszt volt,
imákra pillantások helye landolt
felé és segített a mormolt ige,
sose gondoltak ennél is nélküle.

Majd a csend és csend után váratlan,
felzokog a ház, az ártatlan,
mert a házak mindig sírnak,
amíg épül a fájdalmat belé rakják
a tégla koccan, deszka, szög, kalapács,
mindig az volt, körbezárt zaj-nyaláb.

Aztán a zajban jön a végső csend,
ahogy omlanak a falak a föld reng,
dől aminek dőlni kell, marad ami nem,
a test egésze hiába marad épen,
mert mit ér a test ha a szív szakad,
fugából vérző, eltávozó lélek-salak.

A porfelhő alól előbújik a csend,
nyugovóra tért, nem fáj, többé már nem.