A béke hangverseny

Szélcsend perc, vitorlázunk s talpunk alatt
múltat szárít idő, mint fagy a sarat,
markunkba szorítjuk a jó rendet,
vég-sikolyon érlel a háború csendet.

Mosoly örvénye öli meg a viccet,
emberi álarc esik éllel lentebb,
hogy fogatlan nyugdíjjal fizessen,
hasztalan munkára kötbér lehessen.

A tető ragyogva arany-vízköpőt
présel kelet felé, mint tekintet őrzőt,
falakból folyik felénk ima rácsa,
egyszer kitör, mint a hamis brácsa.

A föld a régi, rokkanva is nyomja
az életadó újra-kezdés súlya,
program-kódja saját véres írja
régen, egy jós jól meg is írta.

A koponyát talán kitölti az agy,
benne több a vér, mint a gondolat,
csak gyűrött tekervények zsúfolt zsúrja,
a végül sejtenként pendül egy-húrra.

Talány-burok az örök, mint az éj,
mint a fényekre vágyó vak kötelék,
a csúf is szép lesz, a buta okos,
ha bezúzza burkát háborús fokos.

Özvegy fák tanulnak vasfegyelmet,
a gyász-gyommal szimbiózisba kelnek,
bánattal növesztik ős-férgeiket,
hogy emésszen a föld gyűrűtlen kérget.

Csíkos fénnyel fest estet a hosszú Hold,
kék tengeréből ezernyi mocskot old,
s rábeszéli az éjjelt a fagy-fogságra
örök nyertese a forrongó fényága.

A holnap új tegnapelőttet teremt,
hisz a Nap, a Hold ugyanott jelent,
nem csodálkozik, ugyanoda lejt,
ha füstöt lát, neki csak egy henna jel.