Odakint tombol a világ,
s bent kép helyett karma lóg
a falon, csak sóhajnyi imák
színesítik a hangulatot.
Az ajtót kíváncsiság nyitja,
mosoly harap a fájdalomba,
mely elkap, keresztedre szegez,
így lógsz, amíg ablakodon kirepül
a bocsánat útján, kint senkit nem zavar,
ágakra telepszik, nem huhog, múlik,
ős-csendjét a zakatoló exkavátor
őrült hangja zúzza porrá.
Az ágy ugyanaz, a régi...
a Fájdalom mindig új, mint madár,
csíp karmol s elrepül, sejted hova,
ennyi, benned élt és nem láthatod.
Tűre fakadva dedikálja véred
a gépi gonddal szőtt gézcsomót.
Az ördög még benned kalamol.
Hanyatlásba töpörödik léted,
és újrafesti a szedres bőröd
rózsás, bársony domborulattá.
A testedben villódzó animáció
örökölt lótás-futás, vívódás,
test mondja léleknek, ennyi vagyok,
lélek mondja testnek, akarok,
és a nyugalom lázas verítéke
bélyegez lepedőt és pillanatot.
Aztán új arcod lesz és új fényed,
pajzsot fogsz, kovászt és kardot,
vér és bőr marad minden kincsed.
Az ágy ugyanaz, a régi...
s tegnap nélkül visz álmod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése