Lassan

Csontjainkkal játszik a természet,
repedt arcunkra szárad könnyünk,
melyet eltakar esti fény-költészet.
Soha sem állunk, ülünk, térdelünk
az elhagyott gondolatok totemére.

Az agy szikrája színpompát mutat,
a bársony is csak hiszi a kellemet,
s a víz, mely áztat hajat, szakállat
megfog, vágyat is ad, néha hideget,
mint fának a szú, s koppanó kód a halál.

Gyilkos grádics alibije tér-időnk,
felfelé mutat helyhiánya a légbe,
s vágyódik a béke-gránát térítőnk,
a föld gyomrába ki nem tér meg?
Velünk puhul planétánk a végre.