Hideg van

Valaki, mintha messziről kiáltaná neved,
de csak üres tér visszhangzik benned,
aztán a néma hangszer vesz levegőt,
bezárja a gitártokot, a disznóbőrt.
Vélsz hallani egy vidéki hangot?
pultos zár rácsot, mint Mandingot,
ahogy gombokat sorra nyomja
sziréna száraz aksit, kérőn kiáltja.
Mindettől távol vagy és mégis ott,
hiába nyakadon kilónyi kabátod,
fürkészve az égboltról verődő
csillagok nászát, ahogy ismétlődő
néma ritmusra haldokol fényük,
nekik épp mulatság a tűnő éltük.

Kezeden a bőrt hasító hideg,
ahogy szalonnát szeli hentesed,
átengeded magad a szélnek
nincs akadály, ahogy levegőnek,
bacilusnak, méregnek sem a rács,
a zaj felé törsz, legyen elég kalács.
Lassan emészt az életben maradás,
lassan puhulsz, lassú vétel az adás.
Korommal ír melegedés az égre,
kémények doktora pöfékel végre
ő a vidám felhők fekete festője,
néha maszatol, ha nincs szeretője.
Mind aláhull a felesleg, mint egy ének,
nem dúr, csak moll, puha zengő fészek.