A központosítás

Ülök, a munka gránitköve kalapom,
s a hideg feladatokat melegítem,
ahogy a záró pontokat nyomom.

Amíg a huncut vesszők ragadnak
őket meg nem illető helyre,
mátrix lektor ad pirosító pofonokat.

A szomorúsággal kezdődő zárójelek
tartalma telik okossággal,
azért édes mosollyal ér véget.

Ha kettőspont lenne morc menyecske
és pontosvessző facér fiú,
e frigyből sajna, egy szó sem születne.

Az égre írom

Az égre írom ezt a pár sort,
hogy szép legyen e lapos este,
amíg olvassák a galambok,
addig semmi sincsen veszve.

Csak egy makacs cédrus álmai
karcolják össze-vissza az eget
nem dideregnek deres ágai,
tavaszt képzel, rügyfakadó heget.

A szoba ablak tárva nyitva,
kint több emelet gravitáció,
betódul a lég, gén-módosítva,
hévvel fűtött asszimiláció.

Fekete lyukban

Tántorgó fakó háttérnek támaszkodom,
ebben az óriási centrifugában,
a Nap melege magába szív, tudom.

A bútorok azok otthonuktól elszakított fák,
rabszolgaságra ítélt tanúi,
avíttságukban a természetet illatozzák.

A parányi tudásom durva lópokróc,
mely vörösre cserzi agyamat,
mely haszonra sem méltó izzó kanóc.

Bolygónkat kinőttük, ezért ügetünk szanaszét
más élő-holt bolygókat kutatva,
a föld a tiéd is, te se engedd el a kezét.

Csak a gigantikus fizika foghat ki rajtam,
pedig készültem, volt tanítóm,
a bölcsesség semmit sem ér, a fekete lyukban.

Hideg van

Valaki, mintha messziről kiáltaná neved,
de csak üres tér visszhangzik benned,
aztán a néma hangszer vesz levegőt,
bezárja a gitártokot, a disznóbőrt.
Vélsz hallani egy vidéki hangot?
pultos zár rácsot, mint Mandingot,
ahogy gombokat sorra nyomja
sziréna száraz aksit, kérőn kiáltja.
Mindettől távol vagy és mégis ott,
hiába nyakadon kilónyi kabátod,
fürkészve az égboltról verődő
csillagok nászát, ahogy ismétlődő
néma ritmusra haldokol fényük,
nekik épp mulatság a tűnő éltük.

Kezeden a bőrt hasító hideg,
ahogy szalonnát szeli hentesed,
átengeded magad a szélnek
nincs akadály, ahogy levegőnek,
bacilusnak, méregnek sem a rács,
a zaj felé törsz, legyen elég kalács.
Lassan emészt az életben maradás,
lassan puhulsz, lassú vétel az adás.
Korommal ír melegedés az égre,
kémények doktora pöfékel végre
ő a vidám felhők fekete festője,
néha maszatol, ha nincs szeretője.
Mind aláhull a felesleg, mint egy ének,
nem dúr, csak moll, puha zengő fészek.

Első vasárnap

A gyertyaöntő keze munkája
ad fényt az advent asztalára,
a láng előbb mostoha, gyenge
csecsemő megtört mosolya,
majd körbe nyaldosva
a szobát keringőre hívja,
táncol a fény a falon,
kacsintanak ősök képeken,
de a láng színe nem a türelem,
felnő a feladathoz s hanyagul
mindent körbe nyaldos,
egyedül is király, de a kordában
enélkül mindent megfogna magának.
Jövő héten társával lesz párban,
a háziasszony oltja majd el,
kívánva jó egészséget magában.

A gyújtogató

Lángok ölelnek emléket,
ahogy a repedezett tarlón fekszik
a büszke kukoricaszár, mint anya,

ki gyermekét megszülte
és ég a gyermekágyi lázba.
Égő máglya az emlékezet,

és parazsában sül a tény
rákövesedve a napfényre.
Meglett férfi-ember a múlt,

bölcs követe emlék estéknek
frakkját szegre akasztja majd,
ha már senkit meg nem ismernek.

A bútorok csak hajaznak fára
papírból is erdőnyi illat bólogat,
pedig csak a gyufa számlája.

Napfelkelte

A sötétből még egy óra
a pupillán csírázó türelem
sötétségből még egy óra
s telik fénnyel könny helye
a Nap nem siet s nem késik
átölel fénye néma harangokat
mielőtt azok szólnának hozzá
a Nap nem siet s nem késik
átölel fénye földeknek jaj'-át
s zavart szemtanúvá válva
kedvet ontana zöld színű szárba
szürke felhőkre varázsol
fehér fodros reppenő szárnyat
ablak tanúk csillogtatják
gőgjüket ezer csillogó bájra
csakis más tollával ékítve
kedvet ontana zöld színű szárba
lassítva az idő talán megáll ma
sikerre ítélt vágyra válva
tündöklő utolsó fényében
lassítva az idő talán megáll ma
szívbe oltott szeretőnyi táncra

Erjedő lében

Látod a távoli fényben az álmot,
nem múlik érdekek fényében átkod,
jól lehet más bőrébe belebújni,
ha szeméből nem a bánat könny hullik.

Száradó szememet nehéz lehunyni,
álmomat tudja mély sötétbe húzni,
Reggeli remény, napsugár a fénye,
hol a szerelem, ha fájás a kénye.

Távoli álmok, ez lenne a vége,
tűzre kéne tenni, mert tűnik fénye,
jó szerencse ritka, csak néha jön be,
keservé erjedt a szedett cseresznye.

Halálcsináló...

Elindul mély éjszakába a lány,
kötényébe rejtve romlott titkát
s fejében vészjósló gondolatát,
benne tüzel kétes sötét ármány.

Egy házhoz ér, hol sok a lámpa,
család visong ott, benne sok gyermek
ablak vidám fénye kacsint rá egyet,
de nem enyhül belül tüze, a dráma.

Hol is menjen be, az ajtón talán,
s ha nyitva van, azzal végezzen,
ki hagyta őt így félbe, terhesen,
vagy bosszúját töltse ki párján?

Kés, egyik kézben másik a hasán,
benéz az ablak résen s hallgat,
nem döntött még, mit is akarhat
sorsokkal tenni, ezen éjszakán.

Hideg a penge, melegre vágyó,
pihen a bőrön beszélget éle,
mintha erre szolgálna a féme,
csöppenő vérrel, fegyverré váló.

Nem hiszünk

Az idő rabjaként, fény hálójában
árnyékunk a porhanyós emlék,
s mindent eladunk mielőtt kérnék.

Árnyékból szőtt ős-ideológiák
éhgyomorra agysejtet habzsol,
eszmélünk, csak testünk karcol.

Mindenkit megfeszítenek
a saját keresztjére régen,
nem hiszünk, csak vakít a szégyen.

A falak ledőlnek egyszer...

Figyelsz? ...a repedések mindig boldogok,
mint lánctól szabadult eb, ha elég konok,
szabadulva a kötődéstől a sarokkal,
szája széle felszalad véges mosollyal.
s ha a repedésen bejön egy kis fény,
tudod, nem lesz ebből leány-regény.

Aztán a fényben szálló porlények
lepik el a szellős helyiséget,
reptükben bombázzák a bentlakót,
legyen bogár, egér, vagy behemót,
ráülnek a régi bútorra, tükörre
s antikolnak minden látványt örökre.

Táguló résen hiába tágul az erő,
jön az ég és vele az eső,
mint a tapsoló színházi tömeg,
ver falat, mint nézők a tenyerüket,
e hangzavarban fel sem tűnik
mikor mész alól a tégla előbújik.

Majd a csend jön és a békében,
tavasz gyomjai megsarjadnak
azon a falon, hol a kereszt volt,
imákra pillantások helye landolt
felé és segített a mormolt ige,
sose gondoltak ennél is nélküle.

Majd a csend és csend után váratlan,
felzokog a ház, az ártatlan,
mert a házak mindig sírnak,
amíg épül a fájdalmat belé rakják
a tégla koccan, deszka, szög, kalapács,
mindig az volt, körbezárt zaj-nyaláb.

Aztán a zajban jön a végső csend,
ahogy omlanak a falak a föld reng,
dől aminek dőlni kell, marad ami nem,
a test egésze hiába marad épen,
mert mit ér a test ha a szív szakad,
fugából vérző, eltávozó lélek-salak.

A porfelhő alól előbújik a csend,
nyugovóra tért, nem fáj, többé már nem.

Sepreget a szél

A szél sepreget odakint,
rügy illatú ruhája idegent
simogatva lágyan ring,
tavasz anyja varrta neki,
felhők selyméből habos
szalagot kötött derekára.
Rossz hírek pofonjaitól veres
bőröket, azzal nyugtat meg.

Fasor, - mint bogas gondolat -
az illatok felé bólogat,
s a szellő minden levelet
lágyabb módján megszeret,
néha ráncigálva ébreszt
lassan pattanó pihenő rügyet,
majd kissé megáll az emelet
repedezett erkély falán.

Így kotorja a szemetet,
hol Sára néne portáján
nem keresve neki jobb helyet,
eléje ver hangyányi hegyet,
hol a morgó szomszédnak
ad okot szitok szeszélynek,
az cirok-ízű fanyelével
szórja szét újra a szélnek.

Egri boros pince

Még fenn a nap, bent tégla színű hangulat,
ahogy feltör a tölgyfa-hordó illatú est.
Áttetsző ablak itt a boros pohár és asztalt
borító abroszra a bikavér köröket fest.

Beterít a zene, pattogó konga a lélegzet,
a ritmus ujjával dobol mellkasodon.
Kisérti korom-szín asztal a végtelent,
hol mindig asztalfőn ül a vígadalom.

Rozé ezer édes csókjától vörös ajkadon
- boltív alatt, ahogy hordóban borok -
szól a dal, múltat idéz retro dallamon,
ölel, érlel, tárol, tüzes ízű hangulatot.

Ökörnyál

Mint réten az ökörnyálat, sorsunkat
fújja a hevesen csapkodó pillanat,
vajúdunk egy napot, aztán újabbat.

Siratunk 365 kisdedet
s vele temetjük az induló évet,
míg a nap súlya egyre kisebb lesz.

Mi helyett?

Optimista rágcsálók kelnek útra
az unortodox sáros-aknák mezejéről,
De a korrupt pénztáraknál
Rovás-csapdába esve, hogy egybe olvadt
terroristaként terv-vé sercenjenek.

Krematórium szagú büszkeség
ragadja meg, a még felcsillanó
életjelet, hogy aztán nyugodjon
a hely kapujában, amelynek címe
évezredek óta ; Feltámadunk!

Mert erre születtek már eleve.

Terrorveszély

Már senki nem tudja, milyen meleg
az alföldi kopár szík sarja,
mindenki betonban sül, mezítláb
már egy dolgozó sem jár arra,
csak a műholdat követve
flangálnak gps droid traktorok,
az árokban programozó alszik,
nincs veszélyben, ha jól dolgozott.
Az olaj sem nyugszik kissé,
bár számolják azt hordóban
vezetéken megy távol, s oda,
hol a pénz még meg van osztva.
A gazda egyke mindenfelé,
a szegény egyre több millió,
fegyvere egy van csak
a terror, a buta s elborzasztó.

Cunami szavak

Nocsak, cunami szavak nyelik el
a közhelyes gondolatokat,
a víz veri ajtónkat és vakablakok
fényében fürdik a szolgalélek,
a forradalmár fotelba ragadt
s ujjait masszírozza fényes üveg,
ahogy felszippantja az elme
bódító ellenességet bujtó hadat,
talán fegyvert fogna, ha lenne
célja változni, változtatni,
ehelyett okosabbnak hiszi magát,
s szidja az öregek tanácsát.
Generációs válság van
nem gazdasági, hogy a deáktól
tanuljon a drágán végzett tanár.
Diplomák számával hatványosan
csökken a tekintély forgács,
és az intelligencia marad árván.

Vígan dalolva

A sötét estén a lámpaoszlopok,
mint hangjegyek szára
lustán lógnak a csillagokról.

Néma zenével köszönnek
a megállók között sétáló
otthon melegére vágyóknak.

Az otthon violinkulcsa,
ahonnan reggel indul
ez a népi, napi szimfónia.

Csendül a dal virágvasárnapon,
hogy vígan dalolva húzzák
együtt, a szabadságot szolgaláncon.

Egy emberöltő

Egy régi bútoron a zöld festék
alól, repedezve bújik elő az emlék
fehér, sárga foszlányként mocorog,
mint fényre nyíló téli tulipán szirmok,
ifjonti színe vetül így a fényre,
s dacos derűje, puha lágy lénye.

Ahogy rég, ma is pompás darab,
éle még ma is felsérti a falat,
kissé lóg a kulcs a kopott zárban,
csendes csikorgása benne az árban,
bár rég nem veszkődik e fémmel
fás lazulása rögzült  a festékkel,

melyet a korok kentek rá divatos
padlizsán piros, lószőr csíkos
ecset szálaival nemesítve.
Hogy titkos fiókját se veszítse
emlékezetből néha reccsent egy szót
pár éles hangú hencegő riadót.

Régen dicsérték szépségét, nem hitt
benne, később már tudta azt. amit
más titkon tisztelt, kimódolt alakját
kezek serdült hitben hagyva simogatták,
hogy lassan elérje azt a kort itt;
Már lélekből ragyog, hiába avitt.

A béke hangverseny

Szélcsend perc, vitorlázunk s talpunk alatt
múltat szárít idő, mint fagy a sarat,
markunkba szorítjuk a jó rendet,
vég-sikolyon érlel a háború csendet.

Mosoly örvénye öli meg a viccet,
emberi álarc esik éllel lentebb,
hogy fogatlan nyugdíjjal fizessen,
hasztalan munkára kötbér lehessen.

A tető ragyogva arany-vízköpőt
présel kelet felé, mint tekintet őrzőt,
falakból folyik felénk ima rácsa,
egyszer kitör, mint a hamis brácsa.

A föld a régi, rokkanva is nyomja
az életadó újra-kezdés súlya,
program-kódja saját véres írja
régen, egy jós jól meg is írta.

A koponyát talán kitölti az agy,
benne több a vér, mint a gondolat,
csak gyűrött tekervények zsúfolt zsúrja,
a végül sejtenként pendül egy-húrra.

Talány-burok az örök, mint az éj,
mint a fényekre vágyó vak kötelék,
a csúf is szép lesz, a buta okos,
ha bezúzza burkát háborús fokos.

Özvegy fák tanulnak vasfegyelmet,
a gyász-gyommal szimbiózisba kelnek,
bánattal növesztik ős-férgeiket,
hogy emésszen a föld gyűrűtlen kérget.

Csíkos fénnyel fest estet a hosszú Hold,
kék tengeréből ezernyi mocskot old,
s rábeszéli az éjjelt a fagy-fogságra
örök nyertese a forrongó fényága.

A holnap új tegnapelőttet teremt,
hisz a Nap, a Hold ugyanott jelent,
nem csodálkozik, ugyanoda lejt,
ha füstöt lát, neki csak egy henna jel.

Januári kép

Szemtelenül szórja a havat a szél,
arcokra pirosítja filléreit gazdag tél,
az emberek léptei graffitit pingálnak
a kopott, városi, repedezett járdákra.

Szürke felhő mögé bújik kacagás,
heves hideggel adja a ráadást,
páncélba bújt az út-menti pocsolya,
ahol szomjas galambok topognak.

Egy városi kép, mely hideg, hófehér,
a természet piktora alamizsnát remél,
jégcsap sípjain hiába muzsikál,
menekül a dolog is, napsütésre vár.

Ikercsillagod

Az ég kútjába hullik a pillantás,
dacolja a fény sudár vesszejét,
meredt szemmel korbácsolja
a szőrös-színű távolság fenekét.

Az idő boltívet ragaszt a látvány
anyaggá váló végtelen végére,
előbb csak csodálat, majd egyszeri
változatlanná növő örök-enyészet
degradálja szokványossá a szépet.
Mindennapi csodák mellett élve,
szürkébe múlik eged... s lázad végleg.

A távolság tudatos törvénye a vágy,
kipenderít az elmúlásra lehetetlen
színes világra, hol a vak is mindent lát.
Ikercsillagod mágnes-fénye nem enged...
csak ragyog, hevít a szobányi szerelem.

Veled mozdulok

Együtt mozgunk a csillagokkal,
nem csak te, én, de a naprendszer,
s tudnánk, ha a Föld megtorpanna,
minden csillag fény-csík lenne egyszer.

Veled mozdulok, hogy lássalak
csukott szemmel érzem lelkeden,
ahogy kristályozódva nyugszanak
közös vétkeink, pőre perceken.

Az alkony is veled jöjjön el,
aludni talán vacak veszteség,
de ha szemünk záródik az esttel,
akkor leszünk együtt a mindenség.

Katona-képek

A katonazubbony gallérját rágtam,
feledtetni a káposztaleves ízét,
mikor a "poltiszt" agitált a tsz-re.
Érdeklődés voltam szimultánban.
Kelletlen toporgásom nem hazudott,
már vártak az alu-lábasok között,
a cintányér méretű sonkás krokett
kihűl vajon, vagy még forró lesz?
Zsebemben a vacsora ára nedves
fekete-fehér fixált, vasalt képek,
a konyhatiszt rendelése.
*
A trombitás mindig korán kel,
a "Csemo" egyetlen zenész lelke,
én kettőre zárom a labort
és alszom estig az asztalon.

A győzelem

A fák ágai szippantják
magukra tömegben a leveleket,
de az ősz már selejtez,
és a dicsőség egyben méreg,
mely sárgájával fertőz
s rajongók ezrei hullnak.
A fák tudnak valamit,
minden elmúlik,
mégis megismétlődik
a győzelem, újra és újra,
míg bele nem szól a kétség.

Lassan

Csontjainkkal játszik a természet,
repedt arcunkra szárad könnyünk,
melyet eltakar esti fény-költészet.
Soha sem állunk, ülünk, térdelünk
az elhagyott gondolatok totemére.

Az agy szikrája színpompát mutat,
a bársony is csak hiszi a kellemet,
s a víz, mely áztat hajat, szakállat
megfog, vágyat is ad, néha hideget,
mint fának a szú, s koppanó kód a halál.

Gyilkos grádics alibije tér-időnk,
felfelé mutat helyhiánya a légbe,
s vágyódik a béke-gránát térítőnk,
a föld gyomrába ki nem tér meg?
Velünk puhul planétánk a végre.

Jövedelem

Kerékbe forduló gondolat íve
koptatja jövedelmünk fékjét,
a síkságunkon gurulnak évek,
félelem nélkül gyorsítja kéjét
a határozott kedvünk étvágya.

Fröccsenő izzadságunk rendszere,
locsolja a stagnáló gazdaságot,
hogy kínnal költsük el másra,
amit rég ki kellett volna fizetni,
Gazdag gondolatokkal játszunk.

A száj, a szem, a szív, csak kupon,
mit aranyként őrzünk régen,
beválthatatlanságunk értékén,
marad a hűség hülye bankja,
hogy a csőd ne látsszon izmainkon.

Szépség cseppje

A táguló pupillák árulnak el,
hiába a hazug módszer mese,
a szó csak félrevezet, hallgatni jó
mit szeretnénk hallani, de nem pótló.

Hanggal rajzolt történetek kongnak
a végén belsőfülnek támaszkodva,
ugró hangulat merevedik elestén,
szépség cseppje csurran a szív szemén.

Ötven év

Évek sora ötven, mint argonauták sora,
ez a szerelem két arcra karcolt harca
Mária, mint Luna és Pál a Ré-kvaterka.

Egy ezüst, egy vörös ért most aranyba,
ahogy Naptól ragyog a Hold vissza,
hogy aranyozva legyen most e két planéta.

Majd holnap...

Tegnap Nap voltam, ma semmi, holnap a Hold,
vagy nyíló virág, akin fagy hagyott mosolyt?

Teszem, tolom, csak okolhatom árnyékom,
vékony a kedv, benne a sötétség folyékony.

Atomokba köt a gondolat, semmi se jó,
nem baj; majd holnap, akkor is, ha utolsó!

"Majd holnap"-ba szárad a ma villanó fénye,
vízbe fulladt kavics a holnap dicsősége.

Jövőnk

mézfalakkal zárt szabadságon
bátorságunk az ablakok
és tetteink ajtaján át
távoznak a mondatok
az idő hangja jelzi már
hogy perceink múltba fagynak
míg a jelenünk elvehetetlen
a jövőnkkel játszik szüntelen
és megfojt az ígéret halmaz

A halott madár

A kislány állt a sarokban oly komor,
mint néma festett köztéri szobor,
könyökét felhúzva, mozdulatlan
tenyerét szájára tapasztva,
mintha sikolyát tömné vissza ott.

Sarokban madár fekszik, már halott.

Szemében a bánat köve, csillag,
régi barát, kezéből evett tegnap,
gyász mozdulatlansága reszket,
ha nem mozdul ő, talán még feléled,
halál esélye szembe könnyet hagyott.

Sarokban madár fekszik, már halott.

Ám a madár nem éled, szárnya véres,
lehajol a lány kendőjét veszi, jó széles,
felöltözteti a tetemet, neki sírt is ás,
hogy nyugodjék ott, hol a világ más,
kendőt adja örökül, melyet úgy óvott.
Emléke így marad meg:
Sarokban madár fekszik, már halott.

Az alma íze

A napfény íze hidegen ragyog,
a kezedbe vett édes almában,
ízes nedveit rejti ruhája,
Kezedben tartod, mit eddig
nevelt szülőn-szerető faága.

Az almában a Nap, a Hold,
a nappal és az éj kevert
széllel ízt, (vagy a cudar viharok)
s lett növekvő húsa, teste, magánya,
de harapva ropogja: itt vagyok!

A bukás veszélye

Gravitáció fogságában
is szabadon száll lelkünk,
de egyre feljebb törnek bátrak,
és a lejtő nélküli kiútból,
repülve adóznak a halálnak.

Néma repülés, sikolyízű
verejték-eső veri lét ablakát,
nem tudva, hogy bánat bónusz
fullasztja barátok torkát,
majd a csendé lesz az aura-tórusz.

Csend szaval látható fronton,
vidám köszönés csendesül,
de holnap a felejtés is pakol,
gyorsul, szárad romlás szivacsa,
hamarost a szellő sem szagol.

Tükör

Ez a napod, akár a többi
földről figyelve oly mennyei,
Rakásban civakodnak a felhők
odafenn, neonfénnyel dorgálja
őket a Nap, nekik ő az ördög.

Feszült erekben gondolatok,
mint belső csapkodó villámok,
kitörni vágyó vulkáni hevület,
ez a szorult, születni kész gondolat,
mely félkészen selejt kövület.

Selyemfüggöny rasztelizálja az eget,
a minta elvész, lyukaknak ad helyet,
hogy a szem kettős dioptriáján át
a gondolatok fénye távozzon
mely tükör, újra festi az agy lángját.

Száraz csend

Korhadón reccsen a száraz ested,
a fény ölébe ült le egy parány
másodpercnyi kamasz pattogás.
Csak elmémben ölelem a tested.

Ma csak szokásnyi homály a hang,
az óramutatók hegedülnek,
majd az ős-dallam ernyedni kezd.
Emléket zúg, egy messzi harang.

Egy tükör sarkára pattanó fény,
olyan, mint egy névtelen csillag,
ott nem ragad, tovább áll, itt hagy.
Álmában ring a hullámok tetején.

Hozzád szólok, ...mintha itt lennél,
íriszemben ég édes mosolyod,
és mintha felém dobnád lég-csókod.
Füst, kávé, nélküled vág a csend-él.

Mintha most jöttél volna, ...érezlek,
hideg burok a ház kő-magánya,
csak veled tágul e tér varázsa.
Folyvást vedli az idő a perceket.

Szél híján fodrát veszti a tenger,
fény nélkül sötét a mészkő szikla.
Könnyszedő felhők szentelnek sírva!
Érintésed kell, mint éhségre szeder.

Paul Klee: Szél Marc kertjében

Lassú-gyors

A világegyetem lassul,
az életünk gyorsul.

Ha a világ gyorsulna
nem látnánk belőle egyre többet,
és ha az életünk lassabb lenne,
több részletet látnánk csodának.
Lassulásból lesz az összeomlás,
és a gyorsulás neve, hirtelen-halál.

Irigyelt frigy

Árnyékot fényesít az ég, utazó cseppjeivel,
a fák komor sötétségben ünnepelnek, majd reggel
nyújtózó fényekbe kapaszkodó kérgükre
boldogságot repeszt a növekvő életjel.

A fű alig sercen még a föld barkóján,
mikor a holddal fény-csókot váltanak, pajzán
szelídséggel törik szét a felhők fehérségét,
csak a szél borotválja tarra a mezők ívét.

A Nap választotta szét és hozta össze e két
szerelmes bolygó időtlen irigyelt frigyét,
A hold és föld a Nap tükre, bennük csodálja magát
a tüzes golyó, csak magát látja és sercenti báját.

Dagálykor a holdfény merítődik meg föld ölében,
amolyan ó-világi szenvedélyes szeretkezésen,
csak a tenger bosszankodik, erősen háborog,
majd elfoglalja a nászágyat, ha a hold úgy forog.

2015.03.31.

Tudom, hogy tavasz van

Tavasz van újra, a fák nem tudják,
még meztelenül alszanak,
vagy szenderednek.
Tudom, hogy tavasz van, bár nem érzem,
ébreszteni akarom a tájat,
vagy mást tudnak ők, s én vagyok tudatlan?
A tavasz a legtöbb zöldnek reggele,
és téli álmuk lesz a napfényes éjjele,
mintha csak szél koptatná a színüket.
Talán már sosem lesz tavasz,
s akkor áll meg bennünk az erő,
ha lesz nyár, nekünk posztumusz idő.


2015.03.28.

Megint az első holnap

Fülembe ring a nevem ajkadon,
majd továbbszáll pihen egy csillagon.
Becézel, s minden szavad csillaga
szívemnek az egén, mint éj ezer csókja,
ebbe mártom bele hitem tollát,
és kanyarítom most a vers sodrát.
Lassan sodródik, jelen partján
a szűk szombat, az idő hullám karján,
üres a csésze, csak a lemenő nap
tölti árnyékkal tele, kora-esti zamat.
A Hold bőre sápadtan szendereg,
némi ezüstöt szór csilló szemedre.
Csendesül a város, aludni készül,
ahogy szíved is lassúra szenderül.
Reggelig tartlak, mint vizet az eresz,
halk szavamat ajkaddal erősítesz.
Megint az első holnap lesz veled,
mint eddig mindennap, simító kezed
ugyanolyan édes, mégis új, mi soha nem volt,
jó veled az év, a hó, a hét, a Nap is és a Hold.

2015.03.28.

Álmaink felhőjén

Zsebemben galaxisok zörögnek.
A fényévek között kotorászva
találtam meg a szülő földet,
mely étvágyat gerjeszt a tudásra.

Türelem-tudóst teremt az időd,
szokásaid lesznek avíttak,
közben kezünkről kopik a bőr,
de még fiatal színű a vasárnap.

Agyunk az egykor cudar ménes,
ma már csak időt, erőt megosztó,
botladozó, elnyíló vén-test,
álmok felhőjén szelekre foszló.

A falak

Nem a rácsoktól leszel rab,
a falak, mik megállítanak,
ha nem tárod ki ajtódat,
a szellem is zárva marad,
homályos ablakodon át
beszűrődik a fény karát,
csillogása szemedbe
ha rég nem vakít,
magad hibája az,
ne okolj valakit.

Egyszer majd

Szép est dorgálja elmúló napom,
Selymes arcán mosolyt festő fény,
bátorság csillan, bár kissé gyér,
mit tegyek - emelem szív-kalapom.

Ölembe bújhatsz sikert sóhajtón,
óvatosan ereszted el napod,
még érzem makrancos hűs illatod,
nyílik szerelmed, mint zár az ajtón.

Álmokba merítesz, és elrabolsz
a napi eszmélet fogságából,
kusza elmém repdes igazából.
tudom mikor szeretsz, mikor pózolsz.

Boldogsággal címkézett álmom,
sikerül veled örökbe adnom.

Padlás szoba(egy gyermekkori álom)

Padlás szoba, ott fekszem én,
felettem fény, rám akar esni,
félút megáll, gondom fedi,
ál-karmája csak az enyém.

Fazékban víz, tűz mozgatja,
csigák sírnak, mert búcsúznak,
a kaland csak semmit adhat,
alvást színlel, sötét kapja.

Gyűrt lepedő, fényes párna,
csupasz égő, vizes pohár,
törött lábú, asztal lapján,
megcsillanó galamb szárnya.

Maradok itt

Most sírnak az istenek,
deres fejem fedi kalap,
tóban a hal ilyenkor harap,
tálalt a szó, csapolt szerelem.

Hiába hull könnye égnek,
esernyőt tart józan létem,
gyónni akar, de nincs vétkem,
maradok itt, aszalt fénynek.

Az élet

Hozzám bújt az élet.
Fényes jövő-ujjával
borzolta a hajam,
süket fülembe súgta,
mit csak ígérhet...
s számra csókolta magát.
Csak ezért élek!

Becsődölt szavak

Most épp a szavakat tizedelik,
papíron már csak adó, végösszeg,
és a költőt is megbüntetik,
ha egy számlára metaforát tesz.

Már a húszezer-huszonhárom
sem alliterálhat tisztelettel,
nincs rács az ígéret-pénztáron,
ám becsődölt szavakkal fizetnek.

Minél több perc

Tűzszerszám a holnap,
lobogó láng a ma,
és forró parázs a tegnap.

Ne állj meg, ha megállsz
a Föld magával ragad,
s akkor sem áll meg az idő.

Kilincsek kódja a kezedben,
mint egy genetikai számzár,
köszvény sem feledteti el.

Mindenki titka ott lebeg,
az üres, hasztalan percekben,
minél több perc, úgy öregebb.

Ha elnémul a zaj

Zajból szűrődik ki a fény,
a fény zenéje ez.
Kutyák vonításából vajon
hallod-e, a dal miről szól?
A vagonok fémes kattogásából,
kihallod-e a kedves szót!
pedig ott van...
Ahogy a fém öntése közben
szól a gyümölcsének forró dala,
ahogy a hegesztő sercegésében
ott az édes kenyér dallama,
ahogy a fékek sivításában
ott a félelem rabszódiája.
Jelen van a dal, csak kottázd...
kottázd le csíkos papírra,
majd játszd el, játssz mindenkinek!
Ha elnémul a zaj, a kutyák elhallgatnak,
és tompa csendben várnak a vagonok,
akkor, csakis akkor csináltad jól...

Egy régi dal

Szöszmötölő nyugdíjas leveleket szél noszogat
kupacokba, hogy aztán kezes póráz-pincsik túrják
szerte-széjjel, hallatva közben vakkantgatásukat.
Rászokik lassan a tél az estre, bár sötét van,
lámpa fénynél a nyári napfényre emlékezünk,
csak amott bújik sötétbe öreg pad lakója.

Durván egy heves szélverés kissé kócosra pofoz,
már a séta sem jó, és nem esik jól a hideg sem,
a sóhajok sem, amellyel az ágak között őrzött
frissességet tüdőnkbe vesszük, ezt adja hű természet.
Ahol apáink jártak, azon a földön járunk,
kik büszkén voltak szegények, rongyosak, éhesek.

Mégis mindig muzsikál, kottát írva égre a szél,
ahogy szórja a tehetetlen hangjegy-leveleket,
én sem dalolhatok mást a fiamnak, csak, hogy jobb lesz,
mert ha nem tudjuk elültetni a remény magját sem,
abba belehalna minden lüktető szív, lélek s fény,
ezért szól egy régi dal, hogy ne haljunk meg percenként.

Katona dala

állok az ég roncsszirmai alatt
hol éppen - mely ugyanaz -
egy kiskatona dala megszakad
vadászat... kutya fut... rókák
veresen lobognak
a vadász fia az ki lövést kap
vadászaton veszett mosolya
ahogy hordágyon még a lélek
utolsó szava - anya élek
az ág reccsen halálos lövés
fa él az ág zöld de nem nő többé
ropognak ágak nászvirágok
ezen ég alatt hol épp állok...
tüzet fog a szív anyai lángok
ropog a bánat köve anyák könnye
hogy szív-helye virágát öntözze
vidám virágai többé nem illatoznak,
csak ”Maszatos fényű levelek hullnak”*


*Bella István idézet

Négysoros

Az égen csillagként éldegélek
száz ágam láthatod míg égek.
No nem "csakegy" csillag, sok van eredj,
én vagyok ki épp, kiböki a szemed!

Valami

Bármilyen korán is kelsz,
a napi veszteségeket már
beszögelték a koporsókba.
Vallástalan pap keze áld,
szaktalan tanár taníthat,
ahogy nemlétező ágyból
kelsz fel minden reggel,
nemlétező szomszédok
bólintanak köszönés helyett,
néma világi reggel az ima.
Csak a gépek üvöltenek.
nincstelenül boldog a nap,
a valami fogja halálodat.

Javad

Nyisd ki az ajtót,
és engedd be a ragyogást,
akkor se lépj vissza,
ha olyan, mint egy kövér lány.
Lépj ki a kő-keretből, mit
őseidtől vérrel kaptál,
ne féld az újat, ha lassú is
jól szolgál majd javadnál.

Fúj a szél

Felhőket fúj a szél!
Rímtelen hétköznapok borzolnak
égig érő tett-vágyó kedélyt,
közben vidáman süt a Nap,
rád sem hederít, gondolatban sem,
mégis marad ez az ő igaza.
- Csak ontani kell az energiát,
ebből lesz virág, majd gyümölcs,
mely dicséretekkel jóllakatja. -
ez az ars-poétikája.
A szél fúj felhőket, vitorlákat
mintáz a béke-vizű égre,
majd alászáll, megrázza az ágakat.
A színpompás őszt csúfolva ered,
és kirabolja a dús levelű fákat,
teli puttonyát hátára kapva lépked,
most még simogató a tolvaj keze,
de vigyázz, mert
levéllel fizet a vándorköszörűs télnek,
hogy kapjon tőle húsba-vágó borotvaélet.

Mindig úgy, s ugyanott

Őszre hőkölnek a felhők
a hideg-szín kék égen,
csak a galambok időtlenek,
mindig úgy, s ugyanott.

Párával dacolnak háztetők
a krémszerű zajos légben,
hogy újra a lassan lobbanó
kályhák füstjével írjanak az égen.

Újra elmúlt egy zsibbasztó év,
melynek öröm-percei dedikáltak,
boldog óráink a napi bér.
Egy köhintés, egy kacagásba.

Egy jó ebéd még feldereng,
csak az elmúlt fájdalom halt meg,
(élve is temetnénk a múló fájdalmat!)
Így élünk mi csendben, fesztelen,

tét nélkül elszórt morzsaként,
a város nevű kondér levébe puhulva.
Mert nemcsak a galambok boldogok,
mindig úgy s ugyanott.

Rubóczki Béla festőművészhez

1.
Mozdulatlan ólomerdőn
árnyként tevőleg kószál,
ereiben puhul világ, az eredőn
andalító törtüveg szín-tónál.
Színes szárnyakat kap
a szürke fém keze hajlításán,
kétkedők, tán számos akad,
nem nehezülnek keresztjére,
csak könnyedén pillantgat
ő az őskálváriánk tetejére,
s közben könnyed képzeletet
gombol nehéz falak fülkéjébe.

Rubóczki Béla ólomüveg ablaka

2.
Mozdulatlan ólomerdőn
árnyak erejében kószál,
kedvére tesz az anyag, a szédítőn
hullámzó, ólomüveg tónál.
Szivárvány szárnyakat varr,
a formát szomjazó kezével.
Kétkedő, számos akadhat,
ha nehezülnek is keresztjére,
könnyed imával pillantgat
az ős-kálvária tetejére,
hogy fénydalos képzeletet
gomboljon, falak fülkéjébe.

Talán túl sok

Talán túl magasan lakom,
lábam ikrájába szökik a tett,
ott mered görcsként gondom,
borzongat, mint a savanyú ihlet.

Talán túl halkan mondom
a szót mit betűnként szeretek,
azért hangosan teszem dolgom,
hogy szitkok nélkül is értsetek.

Talán túl sok a modorom,
precíz miérteket majszolok,
de idő kalóriája fedi korom,
csak víg öleléshez ragaszkodok.

Így 'vót ez rég

Háromszor hét esztendőmben,
két forinttal kék markomban,
zajos vidékeken döcögtem.

Reggelimet én sem láttam,
vacsorámat hold szemlélte,
ebédidőt jól megjártam.

A napomat megtervezve,
(reggel alvás, estébe nyúló suli)
randevúkba belekövülve.

Egyet szóltam nem lett kettő,
gyomláltam mindent,
mi túlzás volt és hetvenkedő.

Nem bántottam én soha senkit,
bár elkerült a szerencse illata,
azért megkerültem a nagykerekit.

Divat meggy helyett byte-ot szedni.
Az idő lehet átlépett rajtam?
A gyümölcsöt nem pótolja semmi.

Nap-bor

Száll a... Száll a... Száll szóval a harang.
Hozzá... Hozzá... Hozzá búg a csellóhang.
Biccenő fejjel, csókkal koldul,
szép szerelmét dallamára kapja,
viszi... viszi... viszi égre, felhő habba.

Szól a... Szól a... Szól színével a virág.
Húzta... Húzta... Húzta tavasz és a nyár.
Rebbenő szirmának színe vonzó,
majd ősz sarában oldódik szépje,
így... így... így ragaszkodik Föld is érte.

Szórja... Szórja... Szórja pelyhét a tél.
Búsul... Búsul... Búsul a jó "juhásznép".
Kis-kemence jut neki, sutba fészek,
hogy ne fázzon, kortyolgatja a Nap-bort,
fűti... fűti... fűti nyárra nyája az akolt.

A zene itt marad

Valamiképpen a zenét,
a ritmust akarom becsomagolni.
Amikor a dobozt keresném,
valahogy a tisztasága az első,
a méret és forma elenyész,
mint vevő a turkálóban,
tapogatva szemlélem,
ahogy az ujjaim simítása
megakad a vonalkódok és
ismeretlen márkák képeinek
sarkaiban, mintha vak lennék,
de aztán szemem is beleakad,
ahogy képzeletben letépem,
már nem is tetsző a tépett
oldala...

Amint a doboz megvan
a zenét veszem elő,
amely fülembe mászott,
és gyömöszölöm kockába
a gömbölyű hangokat,
de ujjaimból kifolyik,
s mint héliumos lufi
araszolva próbál
a helyére menekülni.
Állhatatos vagyok, elcsípem,
tuszkolom, s már erőszak
mit tennem kellene.
A hangok eliszkolnak,
s mégis itt vannak velem,
a bőröm alá gyúrva.
A mély hangok masszíroznak,
magasak simogatóak tudnak lenni,
s valahogy kiegyenlítődve
borzongatnak e furcsa rezgések.

A doboz üres,
a zene itt maradt,
csak az enyém a nyüves,
mint vakbél szívemre perforál,
hogy te is érezd ezt a ritmust
hát postán feladom magam neked.

Tudod-e

Másnak akadály az útszéli szikla,
melyet felvert porszemek dagasztottak,
s bár ma megcsodálható a titka,
régen azt sem láttuk, hogy van.

Szikla arcán látsz orrot, van szemgödre,
más a dinamitrudat dugná oda,
s apró darabjaiból utat kövezne,
mely vezet tán a kénköves pokolba.

Tudod-e...?

Hogy már az ördög üstje is fényes,
eddig bárki könnyen oda talált,
alant szállnod sem kell, nehézkes
visszautad akaratból sem garantált.

Válassz egy ördögöt magadnak,
hol szenteknek teljes a hasonulás,
könnyed selyemnek látsz minden vasat,
nem lázadsz, nem tudsz, ez jár, semmi más.

Tudod-e...?

Más vagyok, s lehet ezt csak én látom,
hogy alva-járva fut a szelíd világ,
vasból fát gyártunk, majd vasat fából,
s a Jelen marad egy hervadó virág.

Forró nyár

Házakra feküdt a forró nyár,
aszalja bennük fáradt földijét,
lelkekbe égeti ölelését,
s ragyog, mint kristálypohár.

Érintésedben húzom meg magam,
mint a felhő hold udvarán,
tüzet fog szavunk a szócsatán,
belém folyva is maradsz örök tavam.

Szürkül az ég, lassan lemegy a Nap,
holnapot bóbiskolnak a fecskék,
hanyatló fénnyel küszködik esténk,
mégis szemed csillagként marad.

Alapjában

Alapjában azt hisszük
a Föld is jó irányba forog,
a csillagokban gyönyörködünk,
mik egyszer szívünkbe döfnek.

Alapjában rosszak vagyunk,
de mindig a másiké a  jobb,
szorgos gyilokba puhulva,
mindig mások irigye a nagyobb.

Alapjában nem is vagytok,
csak látomásaink lehettek,
kövületeinkben léteznek világok
kapujában levegőt sem vehettek.

Alapjában a mélységek visznek,
dörömbölő hangú egek felé,
hangzatos sikollyal körítve
adják ránk Krisztus fehér leplét.

Örök-színek

Mint a víz cseppnyi gyémántja,
úgy kápráztatsz el belém folyva,
sosem csordulok túl veled.

Rögöd leszek s az ömlő gondolatok,
mit adsz, táplálja életem ezüst-fáját.

Virágként vidámságra nyílok benned,
hogy örök-földeden illatom káprázzon,
s örök-színt tükrözzön öröm-szemed.

Egy új hét

Hétfő. A város morajlik mint a tenger.
Hullámokban megannyi autókerék zúg,
duruzsol, tolong ezer ember,
itt a lámpa, és a zöldhullám az úr.

Este csendesebb, játszótér kacag,
míg felnőttek panaszolnak otthont,
gyermek hintán visít, az idő halad,
pletyka nyugtat, másnak se jobb most.

Éjszaka ura lesz pénzes kamasz,
részegség üvölti a költői kínt,
vagy szerelmet követel a panasz,
félüveg kukásnak hoz reggeli pírt.

Aztán új nap. Kenyeres, tejes dobál
teli rekeszt, rácson zörren a lakat,
ma reggeli bizalom szállítónál,
holnap lehet munka nélkül marad.

Hűs arcod

Világod illatával töltött kapszula
a gyógyító gyógyszered,
így hajtod álomra minden este
láztalan fáradt fejed.

Doktorok, nővérek, az üde fák,
bokrok és növények,
kór-képed esténként aláírják
mosolygó csillagképek.

Ha mégis, bármily beteg vagy,
vagy nyugtalan az élet,
akkor arcodra olvad hűs arca,
s öle ad békességet.

Nagy hajó

Létünk egy nagy Hajó,
vitorlája világ arcától dagadó.
Kevély, kövér gondolatok vize,
fenntartja csoda dereglyénket,
evező törik nincs rajt kéz,
kihalt mesterség, oly nehéz.

A tajtékos víz szavaktól habzó,
okoskodó, koros parancs elv-tartó,
s míg a víz harap s néha nyal,
elpusztul minden aranyhal,
kívánságot latol szerencsés,
s elkésik a kiötlött kérés.

Tenger éle olyan sima,
idő ezredrésznek sivataga,
hullámok teteje most hegytető,
több élettel megélhető,
hogy leérj a felszín alá,
így fogadnak a molekulák.

Májusi hétvége

Aranymetszésben faágán,
levél mellet mi lobbanó,
ott egy kedves kék-madár.

Itt nyár tolakszik tavaszba,
élvezi föld is, szél beszél,
felhő is csak egy araszka.

Alvó ablakok fák mögött,
talán ház lelke alszik ott,
vagy ki pihenésbe szökött.

Vasárnap alszik a dolog,
ráér holnapig nem siet,
holnap majd ajtódon kopog.

7-es számú kórterem

Odakint tombol a világ,
s bent kép helyett karma lóg
a falon, csak sóhajnyi imák
színesítik a hangulatot.
Az ajtót kíváncsiság nyitja,
mosoly harap a fájdalomba,
mely elkap, keresztedre szegez,
így lógsz, amíg ablakodon kirepül
a bocsánat útján, kint senkit nem zavar,
ágakra telepszik, nem huhog, múlik,
ős-csendjét a zakatoló exkavátor
őrült hangja zúzza porrá.

Az ágy ugyanaz, a régi...

a Fájdalom mindig új, mint madár,
csíp karmol s elrepül, sejted hova,
ennyi, benned élt és nem láthatod.
Tűre fakadva dedikálja véred
a gépi gonddal szőtt gézcsomót.
Az ördög még benned kalamol.
Hanyatlásba töpörödik léted,
és újrafesti a szedres bőröd
rózsás, bársony domborulattá.
A testedben villódzó animáció
örökölt lótás-futás, vívódás,
test mondja léleknek, ennyi vagyok,
lélek mondja testnek, akarok,
és a nyugalom lázas verítéke
bélyegez lepedőt és pillanatot.

Aztán új arcod lesz és új fényed,
pajzsot fogsz, kovászt és kardot,
vér és bőr marad minden kincsed.

Az ágy ugyanaz, a régi...
s tegnap nélkül visz álmod.

Köz(hely)

Szemtelenül szürkén lóg
egy lyukas tányér
a pikkelyes plafonról
közepén Nap-fényű izzó
szag terének égiteste
döglegyet vonz e gravitáció
a falon pár minta csempe
egy-kettő mutatóba
a többi repedezve
a mester már nyugdíjba
ment ki látta e téglákat
aztán hibáit eltakarta
e homokot most lábad
tapossa szürke simára
vezeték falon kívül
a víz a tégla sorból jön
mégsem tiszta az öröm
itt könnyít az átutazó
dob a perselybe(talán)
s többet se jön erre
bevétel a végtelenbe.

Szomjat tiltók

A kút mélyére holdat rajzol a fény,
ahogy koppan a mélység fenekén,
téglasorok és omladozó morzsák
kiáltanak egy tágasabb szép szobát.

A gondolat mélysége maga a kút,
és dolgos napok téglái a múlt,
mindenkiben benne e forráskép,
mi ellenfényt vethet a Nap felé.

Ahogy a kútfúró egymás alá rakott
ezernyi téglát, úgy rakódik korod,
forrását keresi sok ős-gondolat,
gond súlyával tartja e föld-lyukat.

Aztán, ha kész, csobban felismerés,
hűsítő nedűdet csodálja a Nap s ég,
s még szomjasokat néha szolgálhatsz,
a szomjat tiltók lelkétől kiszáradsz.

Kiszáradt forrásnál égnek könyvtárak,
benne tudás még egyszer világítanak,
a port prüszkölők szomjúsága sír,
fizetnének, de se szó, se kút, se víz.

Minden nap

Minden nap eljön érted a sötét,
mint szemhéjad, lassan lecsukva
benned is... úgy folyik körülötted szét
az ablakon át befolyó alak,
te mégis vígan köszöntöd az estét.

Lámpák a belül fénylő gondolatok,
bár átjárja tested a kátrányos lég,
mégis ragyogni tud minden csókod,
s rossz álmokat feledtet a fehérség,
ahogy a szerelmet testéhez simítod.

Made in Föld

Az emancipáció kreatív, de befulladt,
éppen pihen cseppet, közben matat
hosszú üvegcsék árnyékában,
diadal közben lejárt a meta-kémiája.
Most zöldes és barnás színszerűsége,
s képpé korcsosul megkövült aurája.

Csapkodó indok volt szelessége,
amely levél-repeszeket szórt
az összemálló erdőszerű mesékben.
Benne volt a fogadalmat taposó
összeomlás képe, mint egynapos
felsíró csecsemő Világvége,
melynek szeretetbe korcsosult születése.

Athén, Görög templomai jóságot regélnek,
az arany, bronz, márvány szín szent-arcok között,
melyek fatáblákra metszve könnyezik,
a múltból élő ragadós élet örömeit.

Az angyalok szájukra vett szárnyukkal
ámulásba meredtek e tájon,
s karjaik, mint csiszolt csontok nyúltak
az ismeretlen, ártatlanná vált orcák felé.

Az emberek közt, csak a bűn egyenlő,
te is veszni fogsz, ha nem ragadod meg,
a mit sem sejtő valóságod nyakát,
akkor is, most is magával ránt.

Talán csak Jézus hallja tetteinket,
s néha feldönt egy-egy faggyú figurát
a mindenbe belelógó glóriájával,
a Made in Föld típusú terepasztalán.

Vér és könny

Vér és könny, csendes fájdalom,
töviskorona hatalom,
míg a psziché átéli
a tenyéren át-vert szöget,
nem a tettet kell látnunk
csak az egy Isten képet,
az idő pózol perceken,
napokba mért harminchárom
évnyi gerenda-kereszten.
Heges hirdetőoszlopán;
pléh-isten, a falu végi,
kit néha vérrel pingál,
egy megbízott pilátusi.
Mert Heródes a kasztingról,
mint bukott bohócot
küldte el nép elé vetve.
Még kedvét sem törte,
mégis maradt örökre
legvéresebb fölmentése.

Hol nem jártál

Oly helyeken már jártál,
ahol nap régen nem árt,
csak hűs árnyék muzsikál.

Oly illatot éreztél,
mi tükröt tart életre,
ahogy test foszlik férgekre.

Olyan színeket láttál,
mit nem ad szivárvány,
s szórt szemedre szikrát.

Oly szívet is szerettél,
mely vérig használt és még,
mikor rájöttél, akkor kért.

Oly sokat tapasztaltál,
virágba bont jó képzete,
s szólít szavak puha keze.

Léptem-nyomom

A jelek, feltámadás helyére vezettek,
az utat hosszú, nehéz munkával
éles kőtől marva magam raktam
léptem-nyomom terv s tervtelen.

Üresnek érződik az élet létrája,
pedig csak a fák nőttek meg,
és ősbe rögzült gyümölcs vált
léptem-nyomom szenvtelen.

Majd egy ragyogás teszi szívem helyre,
és az út vágyik egyre részegebbé,
hogy szédüljön a porba válasz nélküli
léptem-nyomom miérteket.

Mikor végre mindent varázslat ölel,
s ragyogása tartja karban koromat,
akkor tehetem a dolgom és hűtlen
léptem-nyomom mélyebb lehet.

Szólító

Távoli tájakra küldtem az estét,
amely egykor körém szőtte a magányt,
de még bőrömön érzem a csalánt,
már csak csillagképszerű hám-festék.

Úgy hiszem, itt hallgatódzik az öröm,
kertek alján még zúgnak a motorok,
ahogy a bűnöst irtják a robotok,
s magam hajnal hangos szavára töröm.

Érzem szívhangomat, kalapál, erős,
eddig siket fülemben hiába szólt,
most értem, csak jobb napokért szórt
szinuszt, és lélek-csontom így lett velős.

Száműztem az ordító ősi-csöndet,
fájdalmak helyén rozsdás lakat lóg,
nincs kulcs, nincs kín, és sötét monológ,
itt szókkal szólító szeretet csönget.

Házsor a körúton

A házsor a körúton mint hős-szonett,
falai ölelkeznek kereszt-rímbe,
zajos légi-folyosóját a tetők felett,
csak felhők figyelik, esőt eresztve.

Mutat rag-rímet egy park, egy templom,
a zöld fák vakon hiszik: itt az erdő,
talán a szmog vakítja őket, nem tudom!
A fal nekik hegy, vagy dzsungel a temető?

E világban rémtelen rímes estek,
szegény világok, itt a vigéc lakók
a gazdaság szakadékába estek,
már nem indulnak velük űrhajók.

Kígyó-szerű kanyargós a régi negyed,
ablakokban a fény szűrve is fanyar,
zokog a csend, mint a szabad versek,
néha rímet fog, és szabadulni akar.

Száll dallama

Testvérré fogadja líra a zenét,
hogy tánclépésben a sorokat rója,
hangsúlya kottázza téma ütemét,
s alliterált szavaktól szép mosolya.

Tipegőn topog kedves költői kép,
minden lelket szóló táncra késztet,
majd sarokra serény koppanást kér,
s szívre szenvedély-zománc kérget.

Súlyokat visel könnyed oldala,
szelíd szele néma kérdést sejdít,
egyre közelebb jő... száll dallama,
sejtető sora a lelkekért leng itt.

Otthon muzsikál

Ében-színű gyapjút szőtt a téli est,
szövetén átüt a nap, csillagokat fest.
Az árnyék, csak repedezett korom,
a gondolat, kimondható bölcs-orom.

A sötétség, most hűs bársony lehelet,
lépések közt bukdácsol egy sziluett,
falra mászik, s fülébe zuhan zaja,
amint kopogva beszél a sarkak baja.

A láb süket, siet, a tüdő zihál,
fülében, csak az otthon muzsikál,
ütemet sem vált, nem fél, nem néz hátra,
hűlt testét kályha-tűz ölelés várja.

Zenél a fény

Sima az ősz, mint frissen-borotvált fej,
a város fehéren csillog, mint a tej,
száz-szemű ház minden lépésed lesi.
Falakon csúszik a kellemetlen köd,
szmog a gondnokunk, a lebegő mérnök.

A redőnyök, mint az orgonasípok,
hangszerelik a fényt, kottáznak sorsot,
dallamára születnek boldogságok,
vagy visszhangoznak bér bujaságot,
nyitott életek mögé zárt világot.

Csak a nap játszik még a sípokon,
erőszakosan csíkot húz a falakon,
s fény-zenéjétől olvad a bánat,
nem lesz zene nélkül az sem, ki sápad,
őszi vidámság lepi a fáradt fákat.

Tavasz óra

Hideg rostélya van a téli napnak,
halad a nyikorgó jégpáncél,
szikét tart kezében a szél,
s metszi arcát véresre a bátraknak.

Csasztuskát zúgnak a fagyos fák,
kontúrjába kap metszőkezű hideg,
rémkép csak éjszakákban fityeg,
tűzhely felejteti a téli drámát.

Vidám nyári fodra ráfagyott a tóra,
fagyos köhintés ez az évszak,
varázs-színű vastag ruhát kap a nap,
ködön sejlő mosolya, a tavasz óra.