Egy emberöltő

Egy régi bútoron a zöld festék
alól, repedezve bújik elő az emlék
fehér, sárga foszlányként mocorog,
mint fényre nyíló téli tulipán szirmok,
ifjonti színe vetül így a fényre,
s dacos derűje, puha lágy lénye.

Ahogy rég, ma is pompás darab,
éle még ma is felsérti a falat,
kissé lóg a kulcs a kopott zárban,
csendes csikorgása benne az árban,
bár rég nem veszkődik e fémmel
fás lazulása rögzült  a festékkel,

melyet a korok kentek rá divatos
padlizsán piros, lószőr csíkos
ecset szálaival nemesítve.
Hogy titkos fiókját se veszítse
emlékezetből néha reccsent egy szót
pár éles hangú hencegő riadót.

Régen dicsérték szépségét, nem hitt
benne, később már tudta azt. amit
más titkon tisztelt, kimódolt alakját
kezek serdült hitben hagyva simogatták,
hogy lassan elérje azt a kort itt;
Már lélekből ragyog, hiába avitt.