A halott madár

A kislány állt a sarokban oly komor,
mint néma festett köztéri szobor,
könyökét felhúzva, mozdulatlan
tenyerét szájára tapasztva,
mintha sikolyát tömné vissza ott.

Sarokban madár fekszik, már halott.

Szemében a bánat köve, csillag,
régi barát, kezéből evett tegnap,
gyász mozdulatlansága reszket,
ha nem mozdul ő, talán még feléled,
halál esélye szembe könnyet hagyott.

Sarokban madár fekszik, már halott.

Ám a madár nem éled, szárnya véres,
lehajol a lány kendőjét veszi, jó széles,
felöltözteti a tetemet, neki sírt is ás,
hogy nyugodjék ott, hol a világ más,
kendőt adja örökül, melyet úgy óvott.
Emléke így marad meg:
Sarokban madár fekszik, már halott.