Mindig úgy, s ugyanott

Őszre hőkölnek a felhők
a hideg-szín kék égen,
csak a galambok időtlenek,
mindig úgy, s ugyanott.

Párával dacolnak háztetők
a krémszerű zajos légben,
hogy újra a lassan lobbanó
kályhák füstjével írjanak az égen.

Újra elmúlt egy zsibbasztó év,
melynek öröm-percei dedikáltak,
boldog óráink a napi bér.
Egy köhintés, egy kacagásba.

Egy jó ebéd még feldereng,
csak az elmúlt fájdalom halt meg,
(élve is temetnénk a múló fájdalmat!)
Így élünk mi csendben, fesztelen,

tét nélkül elszórt morzsaként,
a város nevű kondér levébe puhulva.
Mert nemcsak a galambok boldogok,
mindig úgy s ugyanott.